Időpont: 2019.01.23.
Korth, Tizenkettek piramisa
YK 1016, Nymm (VI. hó), 24. nap délelőtt
Fejezetek Verna naplójából
Miután mindenki felébredt, nagyjából egy órát töltöttünk a beszerzendő felszerelési tárgyak átgondolásával. 11 óra után Solirion is visszatért körünkbe, két fóliánssal a hóna alatt. “Szerintem ezekben megtalálod a választ a kérdésedre, kedves Villám, amivel kapcsolatban a segítségemet kérted” – fordult minden előzetes bevezető nélkül a varázslóhoz. “A Tizenkettek belső könyvtárából hoztam őket, minden információ szigorúan titkos bennük. Nem vihetitek őket magatokkal, indulás előtt visszakérem őket.” Ezután előhalászott egy díszes tokot is a köpenye mélyéről, benne egy papírtekerccsel. “Ennek a varázslatnak a segítségével pedig el tudtok jutni a javasemberhez, akiről szintén beszéltél korábban” – azzal a tokot is átnyújtotta csapatunk szellemi vezetőjének. “Egy térképet is tudtam szerezni a közelben lévő faluról, Lápfertődről. Most pedig, ha megbocsátotok, magatokra hagynálak benneteket. Egy nap múlva indul a csapatunk a rajtaütésre, addig még nagyon sok a tennivalóm. Ha mégis lenne bármi kérésetek, most mondjátok el.” Villám tisztelettudóan elővezette a korábban megbeszéltek szerint, hogy szeretnénk egy gyógyító varázspálcát (lehetőleg moderate wounds kezelőt), meg egy kishatalmú Varázs-tároló Gyűrűt, illetve egy magasabb szintű Hatalom Gyöngyét (4-es szintűt, meg ha akad, egy 2-es szintűt).
Némi alkudozást követően Solirion beleegyezett a kért tárgyak beszerzésébe, egy órán belül.
Villám Solirion távozása után nekilátott a könyvek tanulmányozásának. Az egyik egy Kundarak házi építész – Gesler d’Kundarak – feljegyzése volt Karrn mauzóleumának építéséről, Galifár birodalom alapítása előtt 1000 évvel. Tagja volt az építők kis csapatának, akik a meggyilkolt hadúr végső nyughelyét alakították ki egy nagyhatalmú varázsló (Hanut Or) iránymutatásai szerint, aki Karrn barátja volt, és feltett szándéka szerint ezen a helyen az elhunyt nyugalmát nem zavarhatja meg semmi, az idők végezetéig. Erőforrásokat nem sajnálva, ennek a célnak a mentén folyt a kivitelezés. Maga a mauzóleum két külön részből áll, a felszín feletti rész egy toronytemplom (jelenleg a Templomnegyedben található, ünnepnapokon látogatható is, de ott csak egy szobor látható egy kis teremben). Titkos lépcsőn lehet innen lejutni az alsó templom tetejéhez, ahonnan egy újabb járat vezet még lejjebb, a sírhoz. A titkos lépcső csapdákkal védett, különböző egyéb védő varázslatokkal is ellátták a járatokat. Az nem derült ki az írásból, hogy a legalsó szintre miképpen lehet lejutni, nyilvánvalóan Gesler sem volt birtokában ennek a tudásnak. Ennek a résznek az építését Hanut Or személyesen felügyelte, a munkálatokat végző – leginkább börtönlakó – elemekről pedig nem lehetett semmit megtudni az építkezés befejezése után. Annyit jegyzett csak fel a mester, hogy az alsó templom tetején van egy vízzel teli tárna, amit egy szerkezet zár el. Feltűnő volt, hogy Gesler jegyzetei el voltak látva megjegyzésekkel és lábjegyzetekkel, amiket valaki más írt.
A másik írás egy naplószerű feljegyzésgyűjtemény volt inkább, mint igazi könyv. Egy Balgrid nevű, Kundarak házi varázsló írta a birodalmi időszámítás kezdete előtt körülbelül 800 évvel, több vázlatrajzzal is illusztrálva a leírtakat. Írásából kiderült, hogy a Fenségesek Egyháza kérte fel a Házát egy nagyon bizalmas munka elvégzésére. Az történt ugyanis, hogy Karrn egyik mélyen vallásos leszármazottja és egyben nagy tisztelője (Kagadar Fan hadúr) felkereste korábban az Egyházat, mert aggodalommal töltötte el, hogy Karrn sírhelye eredetileg nem volt megfelelően megszentelve. A szentéletűek hamar felismerték a helyzetben rejlő veszélyeket (miszerint nagy felháborodást keltene, ha az eredeti mulasztás kitudódna), ezért inkább titokban a Kundarak Házhoz fordultak tanácsért, mit lehetne tenni ebben a helyzetben. Balgrid lett az egyik Kundarak Házi megbízottja a helyzet megoldásának. A kezdeti tanácstalanság után áttanulmányozta Gesler könyvét (valószínűleg tőle származnak a széljegyzetek is), és végül arra jutott, hogy egy segédalagutat kellene fúrni az alsó templomig, amin keresztül a Fenségesek papjai lejuthatnak a sírig, és bepótolhatják az elmaradt szertartást. A hadúr bőkezű támogatása mellett a gondosan megtervezett építkezést sikeresen megvalósították. Az alagút a Fenségesek Székesegyháza alatti katakombákból indult, eljutott az alsó templomig, ezen keresztül pedig a papok lejutottak a legalsó szintre, melyet felszenteltek (a sírig nem mentek el). Balgrid írása szerint az alagút bejárata az északi részen volt, a negyedik katakombánál, egy Vidicas nevű ember síremlékénél.
Dél körül járt az idő, mire Villám befejezte a kötetek olvasását. Solirion is éppen ekkor tért vissza egy kis ládikával a kezében. “Megszereztem mindent, amit kértetek. Természetesen ezek a Tizenkettek tulajdona. Amennyiben visszatértek, szeretném visszakapni őket, vagy akár kedvezményesen meg is vásárolhatjátok őket. A könyveket elvihetem, ugye? Remek. Remélem, tudjátok, mit kell tennetek. A kontinens sorsa a Sárkány Légió kezében van! Ha valamiért kapcsolatba kellene lépnünk egymással, akkor a Sivis Ház kísérleti eszközét tudom felajánlani, vigyázzatok erre is, mint a szemetek fényére!.”
Solirion távozása után (a könyveket gondosan vitte magával, Villám nagy bánatára) elindultunk a Székesegyházhoz. Belfegor egyházi kapcsolatának (Apsalar főpapnő) segítségében bíztunk. A Bíbor Penge fedősztorija szerint azért kell lemennünk a katakombába, hogy a Cotillion Penge utáni nyomozás során megtalált gonosz kard végzetét beteljesíthessük és elpusztíthassuk. Miután Villám is rábólintott a mestertervre, elindultunk.
Mátyást és Belfegort kis várakozás után fogadta a főpapnő. Belfegor elővezette a történetét, és – mint utólag kiderült – a nyomaték kedvéért egyszer csak Éjvért is előrántotta a cókmókjából. Apsalar egy pillanatra szívszélhüdés-közeli állapotba került, de miután a Bíbor Penge gyorsan felismerte a helyzetben rejlő kockázatot, diszkréten visszadugta a gonosz ereklyét a zsákjába. Végül is sikerrel járt a diplomáciai manőver. (Lehet, hogy Vidicas sírját azért nem kellett volna konkrétan megemlíteni - Villám) Apsalar azt mondta, hogy be kell vonnia Faradan testvért, aki jelenleg a sírkamrák legjobb ismerője. Lekísért bennünket a katakombák bejáratáig (kissé mintha meglepte volna Alicia és az ő szentelt szimbóluma, de végül nem szólt semmit), ahol bekopogott egy félreeső ajtón. Villám még gyorsan megpróbálta megúszni az ismeretlennel való találkozást, de az ajtó már nyílott is…
Egy ritkás hajú, ősz öregember jelent meg a nyílásban, eszelős tekintetét a főpapnőre szegezve. “Mi ez itt? Apsalar! Miért nem csinálod a dolgodat?” – rikácsolta. Aztán mintha kicsit magához tért volna, visszafogottabban folytatta: “Elnézést, főpapnő, ez már régen volt…” Apsalar, mintha meg sem hallotta volna a fröcsögést, röviden ismertette a helyzetet a vén idiótával, akinek természetesen nem fűlött a foga a dologhoz. Amikor aztán meglátta Alicia szimbólumát, teljesen elhatalmasodott rajta az idegbaj. Percekig kellett nyugtatni, míg végre valamennyi értelem költözött belé. Apsalar meghagyta neki, hogy Belfegor testvér minden kérését teljesítse, majd távozott körünkből. Magunkra maradtunk ezzel az eszelőssel. Villám keskeny mezsgyén járva, óvatos kérdésekkel próbálta a cél felé terelgetni az öreget. Amikor úgy gondolta, hogy Vidicas sírja közelébe értünk, Belfegor megkérte a félnótást, hogy hagyjon magunkra. Némi huzavona után Faradan arra jutott, hogy ha megesküszünk a Fenségesekre, hogy nem bolygatjuk és nem szentségtelenítjük meg a sírokat, akkor magunkra hagy bennünket. Belfegor persze nem ezeket a szavakat mondta vissza, hanem a Fenségesek érdekeiről és küldetésük teljesítéséről rögtönzött rövid eszmefuttatást, de ettől Faradan testvér agyát csak még jobban elöntötte a vér. “Arra esküdjetek, amit mondtam!” Mátyás erős vonakodását látva végleg megelégelte a helyzetet, és “Úgy látom, szólnom kell Apsalar főpapnőnek és az őrségnek!” felkiáltással hátat fordított, és elindult visszafelé…
Azaz csak indult volna, mert amint megfordult, Belfegor egy precíz, kardlapos ütéssel tarkón csapta, amitől rongybabaként omlott a földre. Gyorsan túltettük magunkat az eseményen (én biztosan – jól meg is kötöztem, mielőtt egy félreeső sarokba gurítottuk volna), és Villám útmutatása szerint Vidicas sírjához siettünk. Egy furmányos csapda zseniális hatástalanítását követően Belfegornak engedtem át a terepet, aki nyers igavonó-erejével megpróbálta elhúzni a síremlék tetejét fedő kőtömböt. Nos, az első kísérletre elég rosszul foghatta meg a széleket, mert majd összefosta magát az erőlködéstől, mégsem sikerült megmoccantania a kőmonstrumot. Szerencsére megszólalt Mátyás: “Segítsek?” Belfegor gyilkos pillantást eresztett el a paplovag irányába, majd veszélyes horkantások közepette ismét nekiveselkedett a fedélnek, szemmel láthatóan agyvérzés közeli állapotban. Ez alkalommal sikerrel járt, Dol Dornnak hála.
A szarkofág üres volt, az alja a padló szintje alatt húzódott néhány lábbal. Egyik falán egy háromarcú szobor volt, mindegyik arc alatt egy fegyvert szimbolizáló domborművel (alabárd, kard, kama). Belfegor kissé lehiggadva ismerte fel a szoborban a Fenségesek liturgiája szerinti istenábrázolást: a háború három arca, Dol Dorn, Dol Arrah és Dol Azur, a három testvér képmását. “Dol Azur most a Sötét Hatok egyike, Mockery néven tisztelik hívei” – tartott vallástörténeti kiselőadást a csapat verőembere.
A mágia detektálás erős transzmutációt és abjurációt jelzett a szobor környékén. A rejtett ajtót kereső varázslatom is azt mutatta, hogy a szarkofág fala valamilyen módon nyitható. A szobor felett egy feliratot is felfedeztünk. Archaikus közös nyelven írták:
“A Háború kezdetben a fényes diadal lehetőségéről szól. Azonban a Háború sosem változik. A kiváltó okok sokféléknek tűnhetnek. Elégtétel, férfias küzdelem, ahol egymásnak feszülnek a becsületkódex alapján cselekvő ellentétes erők. De végezetül minden esetben tért nyer az ármánykodás, árulás és egymás gyalázatos hátbatámadása. Küzdhetünk ez ellen, de be kell látni, hogy ez a Háború természete.”
Villám rögtön felismerte, hogy az idézet Karrn főművéből, a “Szemelvények a háborúról” című, majd kétezer évvel ezelőtt íródott könyvből származott.
Az első tippünk szerint a fegyver-domborműveket a megfelelő sorrendben kell megmozdítani, hogy a rejtekajtó kinyíljon. Belfegor ismeretei szerint a diadal a kard, egyben Dol Dorn, a becsületkódex az alabárd, azaz Dol Arrah, míg az ármánykodás a kama, vagyis a Mockery metafórája, így ez egyben a domborművek megérintésének helyes sorrendje is. Elméletének helyességében maximálisan bízva beugrott a szarkofágba, és végignyomogatta a fegyvereket. Kattanások hallatszottak, majd a fal megmozdult, és egy lefelé vezető lépcső vált szabaddá a keletkező résben. Némi vizsgálódás után arra jutottam, hogy a fal egy idő múlva vissza fog állni eredeti helyzetébe, de Villám megnyugtatott, hogy innen még ki fogunk tudni teleportálni. A szarkofág tetejét azért Belfegor visszahúzta a biztonság kedvéért.
Elindultunk lefelé. Hosszú ereszkedés után egy nagyobb terembe érkeztünk. A közepén egy ciszterna volt, amibe egy henger alakú szerkezet lógott bele, amit négy hatalmas lánc tartott. A henger oldalán feliratot láttunk:
“NE ÍRASSÉK SZÓ
NE VÉSESSÉK FÖLDI KÉPMÁS
NE SZÓLJON SÍP
NE EMELKEDJEN A REGGEL INDIGÓSZÍN ÉG ALATT
KARRN ÍM MEGPIHENHETETT.
NE ZAVARJA OSTOBÁK KAPZSISÁGA
ÉS HÍGVELEJŰEK BAMBA KÍVÁNCSISÁGA.
CSAK KI HŰEN SZOLGÁL LÉPJEN SZÍNEM ELÉ.”
A terem sarkaiban egy-egy szobor állt, mindegyikük kerek alakú kőtálat tartott a kezében. A déli falnál felfelé induló lépcsősort láttunk. “Ez vezet fel a toronytemplomba” – jelentette ki magabiztosan Villám.
Az északnyugati sarokban lévő szobor láncingbe öltözött, sisakos harcost formázott. A szobor alatt felirat díszelgett: “KAROM EREJÉVEL, FEGYVEREM VASÁVAL, BÁTOR SZÍVEMMEL, VÉREM HULLÁSÁVAL.”
Az északkeleti sarokban öreg, szakállas, köpönyeges férfi szobra állt. “ELMÉMNEK ÉLÉVEL, TOLLAM NÁDHEGYÉVEL, ÉVEIM SÚLYÁVAL, EMBER TUDÁSÁVAL.” – szólt a felirat.
A délkeleti sarokban a szobor ifjú, hiányos öltözetű nőt ábrázolt. A felirata szerint: “TESTEM SZÉPSÉGÉVEL, DÚS ÖLEM KÉJÉVEL, SZÍVEM SZERELMÉVEL, KINCSEIM ÉKÉVEL.”
A délnyugati sarokban kopasz férfi szobra állt, papi köntösben, kezében szentelt szimbólummal. “LELKEM MÉLY HITÉVEL, LEMONDÓ SZEGÉNYSÉGGEL, URAM TEMPLOMÁVAL, ISTENEM JELÉVEL.” – hirdette a hozzá tartozó felirat.
Mindegyik szobor előtt, a vízben egy-egy kőtömb állt, melyekhez egy-egy lánc volt rögzítve, ezek tartották a középső, henger alakú szerkezetet. A kőtömbökön mágikus rúnák világítottak. Belfegor szerint Aasterinian üzenete (miszerint: “A pusztító vihar elfojtásához a Próféciát kell követnetek, és a hódító király sírhelyén fontos eszközt találhattok.”) arra utal, hogy még lejjebb kell jutnunk, egészen a sírig. Ezzel végül Villám sem vitatkozott, így a lefelé vezető út megnyitására koncentráltunk. A rúnákat megvizsgálva arra jutottunk, hogy az erő, az elme, a lélek és a szépség szimbólumai voltak. Bár Varrax könyve nem tudott segíteni, az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kőtálakban kellene elhelyezni bizonyos dolgokat, a hozzá tartozó rúnáknak megfelelően.
Belfegor mozdult elsőnek. Tenyerét kardjával megvágva, a vércseppeket a harcost ábrázoló szobor kőtáljába hullatta. A barbár úgy érezte, mintha felforrt volna a vére, az életereje pedig mintha elillanna, ugyanakkor a szobor előtt lévő rúna fénye lassan kihunyt. Villám ennek láttán ismét Varraxhoz fordult: “A megfelelő felajánlásokat kell megtennetek, hogy tovább juthassatok” – szólt a bölcs tanács.
Alicia egy szentelt szimbólumot helyezett a papot ábrázoló szobor táljába. A következő pillanatban a szimbólum lángra lobbant, majd eltűnt, a mágikus rúna viszont az előzőhöz hasonlóan kihunyt.
Villám az Ipharat szobájából szerzett Karrnath-i történelemkönyvet helyezte a tudós kinézetű szobor táljába. A könyv nagy lángcsóva kíséretében ugyancsak eltűnt, s vele együtt a szimbólum is.
A szépség fogott ki rajtunk a legjobban. Alicia először egy tükröt ajánlott fel, de ez csak gyengíteni tudta a rúna erejét. Ezután az egyik szeretőjétől kapott gyűrűt áldozta fel, de még mindig pislákolt a rúna. Közben az erő rúnája ismét világosodni kezdett, nem maradt időnk találgatni. Alicia kétségbeesetten dobta legszebb ruháját is a tálba. Könnyes szemeivel figyelte, amint a gyönyörű kelme lángra lobbant, és az sem vigasztalta igazán, hogy ezzel az utolsó rúna is végleg kihunyt, a henger formájú szerkezet oldalán pedig feltárult egy bejárat, ami mögött csigalépcső vezetett lefelé a síremlék legmélyére.
