318. alkalom – Angolna a villámkérdések hálójában

Időpont: 2018.11.15.

Helyszín: Sanci kéró

Fejezetek Verna naplójából

YK 1016, Nymm (VI. hó), 23. nap, hajnali 2 óra

Villám – észlelve a helyzet rossz irányba tendálását, magához ragadva a szót a prelátushoz fordult. Az idős, ráncos arcú nő szikrázó, szürke szemeivel a varázslót méregette, várakozóan. „Tiszteletre méltó Roerit Nagyasszony, Villám Skoradalavan vagyok, a Sárkány Légió szellemi vezetője. Köszönjük megtisztelő szavaidat, melyekkel közreműködésünket méltattad a nagyhatalmú gonosz elszabadulásának megakadályozásában, de természetesen vitathatatlan tény, hogy a Fenségesek hatalmából sikerült a még nagyobb katasztrófát megakadályozni. Mint látható, vallási szempontból a csapatunk meglehetősen vegyes összetételű. Vannak sárkányisten hívek, de többen is a  Fenségesek követői. A lényeg mindig egy marad: számíthat ránk egész Khorvaire, és mi ugyan Brelandból jöttünk, de ha éppen Karrnath-ban üti fel a fejét a gonosz, akkor ott sem kegyelmezünk neki!”

Roerit vonásai szemmel láthatóan megenyhültek ezen remek szónoklat hallatán. Az egyre növekvő tömeg soraiból is elégedett és elismerő morajlás hallatszott, többen a Fenségeseket éltették fennhangon. Ekkor ir’Orlof lépett közelebb hozzánk, és arra kért, hogy keressünk egy nyugodtabb helyszínt, ahol beszélni tudunk. Mivel Mátyás állata is kezdett egyre nagyobb meglepődést kelteni a tömeg körében, valóban okosabbnak tűnt kicsit háttérbe vonulni. Roerit felajánlotta, hogy menjünk a Katedrálisba, hiszen az van a legközelebb. Örömmel éltünk a lehetőséggel (ir’Orlof viszont nem tűnt annyira vidámnak). A tömeg csalódott morajlással vette tudomásul a cirkusz végét. A Fekete Oroszlánok mágikus hajtású hintóján jutottunk el a Katedrálisig, Solirion társaságában. A lakószárny felé vettük lépteinket, miközben Villám diszkréten Belfegor mellé navigálta magát, és sutyorgott valamit a fülébe. Felettébb érdekes…

Egy nagyobb tanácsterembe vezettek bennünket. Rajtunk kívül továbbra is ott volt Mog és Solirion, valamint ir’Orlof és Roerit. Elsőnek ir’Orlof emelkedett szólásra. Kaius király nevében megköszönte a közreműködést a ma esti eseményekben, és részletekbe menő, pontos tájékoztatást kért a történésekről. Ezt követően Roerit beszámolt a támadás érzékeléséről, a veszély felméréséről, és az arányos válaszcsapás megtételéről a nagyhatalmú szimbólum-varázslat formájában. Ez utóbbi említésénél a főpapnő éles pillantást vetett Alicia felé, akitől válaszként csak bugyuta vigyorgásra futotta. Szerencsére Roerit folytatta a mondókáját: „Nagyon nyugtalanító a kérdés, honnan jöttek ezek a szellemek, mint ahogy az is, van-e közük ahhoz a hetek óta tartó sorozatgyilkossághoz, melyben rendre kiégett szemű és lelkű áldozatok bukkannak fel városszerte. Előzetes megállapításaink szerint a ma esti kitörési pont valahol a légikikötő tornya környékén lehetett. Magunk részéről egyelőre ennyit tudunk, a hiányzó láncszemek beillesztéséhez pedig megkérném a Sárkány Légió jelen lévő tagjait, számoljanak be a ma esti történésekről.”

Mintha Villám megint Belfegort bökdöste volna az asztal alatt…

Belfegor jelentkezett is szólásra, de csak annyit tett hozzá az eddigiekhez, hogy természetesen a Fenségesek és Dol Dorn akaratából győztük le a Szürke Királyt. Ir’Orlof jól palástolt türelmetlenséggel közbevetette, hogy jó-jó, de mégis hogyan került a Légió az események középpontjába? A Bíbor Penge kénytelen volt sikamlósabb területre merészkedni, és elismerni, hogy a Szürke Király már régebb óta Dol Dorn egyházának bögyében volt, és megbízást kapott az elöljáróitól a veszélyes elem kiiktatására. „Dicséretes, újabb jó pont a Sárkány Légió neve mellé” – összegezte a helyzetet a Fekete Oroszlán – „viszont néhány részlet továbbra is a homályban van. Mi okozhatta a szelleminváziót?”

A várakozó pillantások kereszttüzében Villám vette át a szót: „A Szürke Királynak állhatott hatalmában ezt a nagy gonoszt elengedni, de azáltal, hogy elpusztítottuk, ez a veszély már nem fenyeget.” Ir’Orlof – továbbra is elégedetlennek tűnve – a főpapnőhöz fordult, és megkérdezte, hogy őszerinte milyen erők szabadíthatnak el egy ilyen erejű támadást. Roerit töprengően nézett maga elé néhány pillanatig, majd közölte, hogy pontosan nem tudja, mi lehetett az ok, de a tippje szerint valamiféle rettenetesen nagyhatalmú mágia lehetett a háttérben. Vagy talán egy mágikus tárgy. (Mintha Genmajsa szemében a megvilágosodás lángját láttam volna fellobbanni, de csak a képzeletem űzött tréfát velem.) Roerit nyomatékosan kérte ismét, hogy mondjunk el minden részletet, bármilyen apró információ fontos lehet. Ekkor Solirion, aki eddig egy csendes sarokba húzódva kortyolgatta felvizezett borát, megköszörülte a torkát és szót kért. „Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mai napon, egy másik helyszínen már a Szürke Király nyomában voltunk a Légióval. A medúza szorosan együttműködött egy nagyhatalmú mágia használóval, aki a Tizenkettek célkeresztjében van, de sajnos nem tudtuk elfogni. A mágia nagyon veszélyes, okkult ágának a művelője, meggyőződésem szerint ő állt a ma esti események hátterében is. Véleményem szerint egyfajta „búcsúajándékként” szabadította rá a szellemeket a városra. Az eltűnését megkönnyítő káoszt akart kelteni, és ő adhatott a Szürke Királynak valamiféle mágikus tárgyat, amivel ezt végre lehetett hajtani. De mint valószínűleg Önök is tudják” – és itt jelentőségteljesen Roeritre pillantott – „az ilyen mágikus tárgyak a használat közben meg szoktak semmisülni. Természetesen mindez teória, de én ezt tartom a legvalószínűbbnek, és meglátásom szerint attól sem kell tartani, hogy egy hasonló incidens a közeljövőben újra bekövetkezzen.” Roerit néhány pillanatig összehúzott szemekkel méregette Soliriont, de végül nem mondott semmit.

Ir’Orlof szemmel láthatólag csalódottan közölte, hogy neki még jelentést kell írnia minderről a királynak, ezért elnézést kér, de távozik. Kérte, hogy néhány napig még ne hagyjuk el a várost. Roerit szintén felállt, és palástját magára terítve távozni készült. Én ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy megkörnyékezzem a negatív energia sérülésem kapcsán. Fittyet hányva a rám szegeződő döbbent tekintetekre, odamentem hozzá, és négyszemközti megbeszélésre invitáltam. Szürke szemének pillantása szinte a szívemig hatolt, de aztán megkegyelmezett, és felajánlotta, hogy kísérjem ki a folyosóra.

…

„Nos, indulhatunk?” – kérdezte Solirion. Egyetértően bólintottunk. A gnóm varázsló köré gyűltünk, aki kiejtette száján a megfelelő varázsigéket, mire a terem elsötétült, a következő pillanatban pedig elfogott a már ismerős szédülés érzése. Egy nagy dolgozószobában találtuk magunkat. A kandallóban vígan pattogott a tűz. „Meglehetősen fáradtnak tűnnek, azt gondolom, mindenki azzal jár a legjobban, ha késedelem nélkül nyugovóra térnek. Mog megmutatja a szobájukat. Jelenleg a Sivis szinten vagyunk, a szállásukat is itt rendeztük be. Jó éjszakát kívánok!” Solirion hangja nyugodt volt, de határozott. Alicia szórakozottan bámult kifelé a szoba ablakán. Mog kitessékelt bennünket a folyosóra. Mondanom sem kell, a szállás pazar volt. Én késedelem nélkül bedőltem a frissen vetett ágyba, és mély álomba merültem. Arról is csak később értesültem, milyen pajzán játékokat űzött lefekvés előtt Mátyás és Alicia a bekészített, forró fürdővízben. Dol Arrah és Aasterinian nagyobb dicsőségére, természetesen. Még Genmajsának is elszorult a marka a meghatódottságtól.

Álom és valóság mezsgyéjén jártam, amikor váratlanul egy ismerős helyen tértem magamhoz. Egy torony tetején voltam, a többiekkel együtt. Alattunk terült el a város, de az utcák és terek kihaltak voltak, sehol sem láttunk jelét életnek. Sötét éjszaka volt. A közelünkben egy magas tűzfal meredt az ég felé. Egyszer csak elmosódott, alaktalan árnyék vetült rá. „Nocsak, ismét az Angolna vendégszeretetét élvezhetjük” -gondoltam. „Remélem, nem bánjátok, hogy a társatokat is beemeltem ebbe a körbe” – célzott Mátyásra a titokzatos entitás. „Értesüléseim szerint nem telt eseménytelenül a napotok. Megakadályoztatok néhány katasztrófát. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy mindez csak elterelés volt a központi problémáról. A szálak egyre tisztábban rajzolódnak ki, de a helyzet megoldása meghaladja a képességeimet. A gonosz fenyegetés egyre biztosabban a viharral van összefüggésben.” Villám komoran bólintott, majd idézte a halottak szájából elhangzott szövegeket. „Az örök tél, azt mondod?” – kérdezte elgondolkodva az Angolna. „Egy ideje én is próbálom ezeket a… hmm… próféciákat gyűjteni, de eddig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget nekik. Ez – úgy tűnik – hiba volt. Viszont azt tudom, hogy hol van az a hely, ahol többet is megtudhattok ezekről a jövendölésekről.” „Azt tudjuk!” – vágott közbe kissé türelmetlenül Villám. „Te oda nem mersz elmenni? Nem ott van a nagyhatalmú gonosz, akit mindenáron próbálsz elkerülni?” „Ó nem, ez nem az a gonosz” – válaszolt az Angolna. „Akkor talán a bérmágus az?” – barkóbázott tovább Villám. „Nem! Ő csak egy nagyhatalmú mágiahasználó” – felelte kissé ingerülten az árnyék. „A kard? Vagy a vihar maga?” – fokozta a nyomást szellemi vezetőnk. „Nem… Nem tudom. Azt gondolom, hogy itt van a városban, egy személy lehet. A bérmágusnál is hatalmasabb…” „Van itt egy ispotály a városon kívül, az álmunkban láttuk. Ott gyűjtögeti valaki a halottak szavait. Ott lehet a te nagy gonoszod, nem?” Villám kezdte elveszíteni a türelmét. Az árnyék azonban nyugodt hangon folytatta. „Ti vagytok a kulcs, ezért vettem fel veletek a kapcsolatot. A végső fenyegetés a viharral van összefüggésben, ez szinte bizonyos, mióta az erősödését is egyértelműen érzékelem. Ugyanakkor érzem azt is, hogy valaki a nyomomban van, hiába segítettetek az Arénában. Több emberem is eltűnt, és a rejtekhelyeim sem biztonságosak többé. Nem tudom, mennyi időnk maradt. Eddigi kapcsolatunkra építve remélem, hogy a mi együttműködésünk továbbra is a kölcsönös bizalmon alapszik. Ígérem, hogy a továbbiakban is próbálok segíteni – ha hagyjátok!” Tanácstalanul néztünk egymásra. „Próbáljátok megfejteni a próféciákat, ennyit tudok mondani.” „Hogy szólt a legutolsó?” – gondolkodott el Alicia. „A remény gyilkosa sújt le a fegyverrel, s a vihar hirtelen elillan” – idézte azonnal hibátlanul Villám. „Azok lennénk mi, gondolom” – tette hozzá a varázsló magabiztosan. „A remény gyilkosai?” – húzta fel szőke szemöldökét Alicia. „Mi öltük meg. Széjjelcsaptuk. Nem emlékszel?” – Villám kezdett egyre ingerültebb lenni, a papnő viszont továbbra is értetlenül bámult rá. „Mi van? Le kell győznünk a reményt? Mi lennénk a gonoszak?” Villám begőzölt. „Nem érted? Már lecsaptuk a reményt! Az Arénában.” A papnő arcán isteni megvilágosodás suhant át. „Jaaaa… vagy úgy… a Reményt… az Arénában. Valóban.” „Baleset volt…” – szúrta közbe Belfegor. Talán viccnek szánta. „El kellene menni az ispotályba, hogy összeszedjük a többi jövendölést is” – jött a következő ötlet. „Vagy éppen Ran ir’Tornja lenne a félelmetes gonosz?” „Már voltam az ispotályban” – válaszolt az Angolna. „Hacsak nem álcázza magát, nem hiszem, hogy ő lenne az.” „Remek! Esetleg van olyan saját gyűjtésed, amit mi még nem ismerünk? Megosztanád velünk ezeket?” – kérdeztem. A válasz előtt azonban Villám beelőzött egy újabb villám-kérdéssel: „Mond az neked valamit, hogy Álomtörő?” Pár pillanat telt el néma csendben, majd az Angolna kimért hangját hallottuk: „Nem tudom, kire gondolsz… Ez egy ember?” „Olyasmi. Egy tábornok” – válaszolta Villám. „Valamiféle rejtvényt adsz nekem?” A varázsló biztosította róla, hogy nem erről van szó, majd újabb keresztkérdéssel támadott: „Hogy van az, hogy időnként történnek események, amelyekről szinte lehetetlen előre értesülni, mégis, mintha te az események előtt járnál. Gondolok például a bárd figyelmeztető énekére…” Bármilyen furán hangzik is, de az árny mintha elmosolyodott volna. „Amennyire lehet, a város ütőerén tartom a kezem” – válaszolt sejtelmesen az álmok mestere. Ezután további négy próféciát idézett fel, amit szorgalmasan próbáltunk megjegyezni: 

"Aludni szeretnék. Most már tudom, miért csinálod, amit csinálsz, és gyűlöllek érte. Nem akarok beszélni az igazságokról, amit látok." 

"A tudatnélküli világok kavargó mélyéből

Soha nem hallott sikolyok törnek fel

Kísérteties hangok töltik be a teret

Forrásuk ismeretlen

Korok óta elveszett

Arctalan lények árnyékai"

"Hatan összegyűlnek Mosring Tor árnyékában, hogy bevégezzék, amit elkezdtek." 

"Látom őket! Sziklák ők! Bosszúálló lelkek, testük megjelölve. A megtorlás vihara dühét a látomáson tombolja ki." 

A memoriterek Villám erősségei, ennek megfelelően pár pillanat múlva már ismét inspektor szerepében tetszelgett: „Szerinted a Bábában bízhatunk?” „Mit szeretnétek a Bábától? Mindegy is… amennyire meg tudom ítélni, megbízható.” „Mi is így éreztük” – nyugtázta a varázsló. Végül azt is megkérdezte Villám, hogy "És honnan tudhatjuk, hogy megbízhatunk benned? Lehetnél olyan valaki is, aki csak kihasznál minket és a saját ellenfeleit takaríttatja el velünk". "Erre csak annyit mondhatok, hogy bízhattok bennem. Hallgassatok a megérzéseitekre!" - felelte, közel sem megnyugtatóan az árnyalak.

A versikéket tanulmányozva néhány dolog megkongatott pár harangot a fejünkben. Mosring Tor például egy város volt Cyre területén, ahonnan a vihar is kiindult. De Villám szerint a Ragály Úrnőre és Lord Tarkananra is vonatkozhat néhány utalás. Az Angolna elbúcsúzott, és távozott. Tudataink visszatértek az ágyban fekvő testekbe. Alicia hajnalban felkelt imádkozni, és meglepetten tapasztalta az ablakon kitekintve, hogy sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. Ami több mint meglepő lehetett volna az év egyik legmelegebb hónapjában, de hát nem hétköznapi időket éltünk akkoriban, Kedves Naplóm!