278. alkalom

Helyszín: Üröm,  2017. október 16.

Aktív karakterek: Villám, Nazzod, Genmajsa, Alicia, Verna, Belfegor

„A halál síkjának küldötte”

- szemelvények Belfegor visszaemlékezéseiből –

Korth,  YK 1016, Nymm, 18. Szürkeszirt erőd

Eléggé elegünk volt már az élőhalottakból, de tudtuk, hogy a neheze még csak most következik, mert a pokolfajzat még valahol előttünk lehet. Megbeszéltük, hogy néhány varázslattal felturbózzuk magunkat. Márciusz hősiesség bűbájjal növelte a támadó készségemet, én pedig még megfejeltem egy piszionikus jövőbe pillantással.

Sokat nem gondolkoztunk, mentünk tovább, főleg mert jöttek ránk a hullák.  Lecsaptam egy csontvázat, majd egy terem bejáratához értem. Itt rám rontott egy zombi, meg az előző csontváz testvére, valamint egy szikkadt hulla.

Genmajsa felzárkózott hozzám, kicsit elterelte a figyelmüket, ezért egy gyors félkörívessel szétcsaptam a szikkadtat. Az élőholtak csapásait felfogta a vértezetem, nem nagyon törődtem velük.  Vörös kesztyűs barátom közben eldobta a szablyát, s elővett egy könnyű buzogányt, de ezt nem forgatta olyan jól, s csak a csontváz fél kezét ütötte le, az még tovább hadonászott.

Kiabáltam hátra, hogy mi van elől, de Verna csendgömbje elnyelte a hangokat. Tovább indultam előre, ahol a főgonoszt sejtettem, Genmajsa szorosan a nyomomban. Hírtelen a falból levált egy sötét darab – én legalábbis így láttam – s egy hatalmas csapást mért barátom tarkójára.

Barátom egy követhetetlen mozdulattal azonnal riposztozott, de fegyvere átsuhant a lény szellemtestén. Verna valahogy odébb mozoghatott, mert hallottuk, hogy a brelandi ügynök hátul dalra fakad. Valami kocsmanótát kornyikált, de nem hallottam rendesen, mert Villám üvöltözött, hogy „Árnyékúr, árnyékúr, veszedelmes, nagyon vigyázzatok!”

„Jó vicc” – gondoltam – „mintha eddig nem vigyáztunk volna. Szerencsére varázslónknak nemcsak a szája járt, hanem a keze is. Előhúzott egy pálcát, s négy nyílvessző formájú energianyalábot eresztett a sötét szellemalakba.

Nyugatról csontig hatoló sikítás hallatszott, olyan volt, mintha valaki a körmével karcolna egy táblát, majd megjelent egy csuklyás alak. Hátra rántotta a fejfedőjét. Hű, de egy ocsmány pofája volt! Nem vagyok egy ijedős gyerek, de a lábam elkezdett remegni a láttára.

Újabb csontvázak és szellemalakok kerültek elő, és ránk vetették magukat. Genmajsának fel is vágták az oldalát, én pedig fagyaztó érintést kaptam. A szellemek helyett kardom csak a levegőt csépelte, átsuhant anyagtalan testükön. Szerencsére ezeket Alicia isteni erejével elűzte, így csak az árnyékúr és a pokolfajzat maradt a porondon.

Verna is aktivizálta magát, és felgyorsított bennünket, Genmajsa pedig egy tűzkígyót idézett, ami elől ügyesen elugráltak a bestiák. Villám elektronikus csapása azonban már készületlenül érte az árnyékurat, s mágusunk két mágikus nyíllal végkép elintézte a főszellemet. Jutott egy kicsi a pokolfajzatba is.

Az azonban nem zavartatta magát, kántálni kezdett, s valami sötét felhő jött ki belőle, amitől teljesen elerőtlenedett a testem, sőt még le is bénultam. Láttam, a többiek is hasonlóan jártak, egyedül Villám maradt ki, aki taktikusan hátrébb húzódott.

Varázslónk még megkínálta egy villámcsapással, de a szörnyeteg elegánsan elhajolt, s - míg mi bénultan ácsorogtunk - valami sziszegésszerű hang kíséretében perzselő hideget köpött ránk. Az elménket is megtámadta, de megacéloztam az akaratom, s legyőztem a bénulást. Így is egy nagy kardcsapásnyi égésnyom maradt a bőrömön.

„El fogtok pusztulni mind, s itt fogtok kísérteni velem az idők végezetéig!” – hörögte a bestia, de Villám mást gondolt. Négy mágikus nyílvesszőt eresztett a fattyúba, s az egy nagy pukkanás keretében elporladt. Egy kis füstcsóva maradt csak utána, meg egy kisebb fürjtojásnyi fekete gyöngy. Alicia szerint ez közvetlenül a halál síkjáról származó tárgya, ami a halál síkjáról származó lényt is hordozhat magában.

Nem csoda, hogy amikor Villám megnézte, a gyöngy valami elemi gonoszt árasztott magából, ezért mágusunk óvatosan bepiszkálta a zsákjába. A pokolfajzat távozásával eloszlott a folyosókat beborító undorító köd is. Gyógyítási szakasz következett; sokat elhasználtunk a pálcáinkból.

Tovább mentünk, felderítettünk pár járatot. Találtunk egy nagyon gonosz fekete felhőt délre. Villám hírtelen ötlettől vezérelve belenyúlt a zsákjába, s belevágta a gyöngyöt a felhőbe, mire az magába roskadva összeomlott. Gnóm társunk nagyon önelégült arcot vágott. Elmondta, rájött, hogy ez itt halál síkjára nyíló kapu volt, amit a halál síkjáról származó tárggyal lehetett becsukni. Aha.

Az átjáró mögött találtunk egy kaput; a kapu mögött pedig ismét egy napló töredéket. Villám magyarázott valami tudományosat, de nem értettem. Verna felvette a naplót, s elolvastuk.

Elbukám hát, jaj, mégsem egyesültem a Lánggal. A Csuklyás Borzalom, ami egykoron Tymur volt bebörtönzé lelkem ebben a szentségtelenített porhüvelybe. Az idö mintha megállt volna, elmém homályos reflekciója csupán egykori önnönmagának. Gondolatim sötét és szürke árnyalatúak, fökint a bosszú és a harag mezsgyíjén mozognak, a Láng lobogását többé felidézni képtelen vagyok.

Feltűnt nekem, hogy Cotillion pengének is ir’Thraxus a családi neve. Hmmm, lehet, hogy itt a szálak összeérnek.

Szétrohadt hordók, börtöncellák mellett haladtunk el, míg egy forduló után, magába a napló szerzőjébe botlottunk. Csúnya összeszáradt hulla lett belőle, négy társával ácsorogtak egy falmélyedésben.

Hangja leginkább egy ráspolyéra hasonlított, amikor megszólalt: „Oly régen láttám már élő embereket … „