[Caed Nau, 12. szint (folyt.)]

Hmm, a folyosón nagy a tülekedés, az biztos. Villám mögöttem, előttem a két transzmutátor - minél messzebb a lépcső végén mindannyiunkra leselkedő csontrepesztő hangtól. Gyógyítom. Megint, megint. Valahonnan fentről Verna érkezik nem nagyon sietve és Merix nyögéseit sem tudja elrejteni zihálásunk a lépcső felső fertályán. "Fogd a csendet Verna és előre a terembe! Hajrá!" lehelte izzó hangon Villám és fajtársa elértve ezt, megfogja a követ és lefele indul a lépcsőn. Végre, megmentjük Nazzodot - reménykedem - és talán Belfegort is. "Hátha rossz volt a korábbi futó diagnózisom" - öntök magamba lelket gondolatban, mivel a mindent beterítő csend miatt már nem tudom a gondolataimat megosztani régi és újdonsült társaimmal. Lehet, hogy két barátomat is elvesztettem ma. NEM, ez lehetetlen, söpröm félre a sötét gondolatokat és felkészülök arra, hogy a mágia használóinkat, no meg pszionistáinkat követve berontsak a terembe ismét, ahonnan csak az imént jöttem ki, magam mögött hagyva a királynőt és az épp mellett kibukkanó Nazzodot. Már látom, hogy a transzmutátorok megmozdulnak és velük együtt mozdul a lábam, de legnagyobb megrökönyödésemre Vernának engednek csak utat, aki felfele jön a lépcsőn. A csend miatt csak döbbent tekintetem fúrom szemébe, ajkamra toluló hitetlenkedő szavaimat magamba fojtom jobb híján. "Bent van a királynő és Nazzod a földön fekszik!" - suttogja remegő hangon Verna, miután kicsiny markába rejtette a követ. Ó, Aasterinian, Nazzod is halott - saját alakjában fekszik, csak ez lehet az oka - tör fel bennem a kétségbeesés hirtelen. "Add ide a követ, te gyáva féreg!" - hallom eltompult érzékeimen keresztül Villám hangját, jól hallva fogcsikorgatását és már csak a távolodó lábait láthatom, mire felnézek a lépcső szikla padlójáról - lépteit elnyomja a minket ismételten beborító jótékony csönd. "Ha bemegy mindenki és kapok gyógyítást, én is megyek" - hallottam fejem felett Merix hangját (Villám már a teremben járhat), aki valahogy addigra összeszedhette minden bátorságát és leóvakodott a lépcsőn egészen mögém. "Nazzodot és Belfegort kell megbosszulnunk a királynőn, míg el nem iszkol. Gyere és ne is álmodj addig gyógyításról!" - hallom a belső fájdalomtól remegő hangom és a választ meg sem várva követema két transzmutátort a terembe. A lépcsőn még hallom, hogy Merixben is hallgatva a jobb énjére, nem sokkal lemaradva követ, de utána már csak a sokkoló látvány az, ami elborít, a hangok már nem zavarnak.

A padló iszamos a temérdek kiöntött rovarnedvtől és belsőségtől, a színek valószínűtlenül felölelik a szivárvány majd minden színét - bár a sárga és a zöld árnyalatai dominánsak, beleszűrődik itt-ott a vérvörös is. Belfegor, a négykezűek és az én saját vérem - fut át agyamon, de nem sokat teketóriázom, rohanok Belfogorhoz és rátapadok ujjaimmal az ütőerére - miközben fejem felett sugarak indulnak ki és csapódnak a hatalmas testét a csarnok oszlopain keresztül a távoli bejárat felé tuszkoló királynő felé, "Halott." - milyen végeleges, gondolom. Ne, Alicia, ez nem Aasterinian útja. Bízz magadban és társaidban. Megoldjátok ez is és Belfegor megint mellett fogja osztani csapásaidat. Csak szedd össze magad és mentsd, ami még menthető. Megragadom Belfegor lábát és nagy nehezen húzni kezdem a lépcső felé magatehetetlen testét, miközben mellettem izzik a levegő az elme és a mágia hatalmától. Felpillantok egy kicsit, hogy ne kelljen barátom végső vicsorba fagyott arcát néznem és látom, hogy a királynő már a neki szűk ajtón tuszkolja ki undorító testét. Villám hátrapillant ekkor és elkapva pillantásomat felemeli karját és mikor eltűnök Belfegor hullájával a lépcső fordulójával indulást vezényel. Biztonságos távolságban, amilyen tisztelettel csak lehet lehelyezem a lépcsőre Belfegor testét. Várok kissé, hogy a királynő hangját már véletlenül se halljam és berohanok ismételten a terembe, immár Nazzod felé véve az irányt. Az elme és a mágia tudói már a bejárat mellett tömörülnek, ahol a királynő eltűnt, Villám épp hevesen gesztikulál, ilyen messziről nem látom mit is akar jelezni nekik. Biztosan nem nekem, így félre is teszem a késztetést, hogy tovább nézzem őket és Nazzodhoz lépek, aki immár karnyújtásnyira fekszik tőlem. Teste szinte teljesen épp kívülről, de fejének minden nyílásából vér szivárog elő - lehet, hogy még él - buzog fel bennem a remény -, de nem, a patakok már elapadtak és az ütőerére tett ujjaim is csak a mozdulatlanságot érzékelik a megnyugtató, örömteli ütemes dobbanások helyett. Már másodjára az elmúlt pár percben és már túl sokadjára, mióta elkezdtük leereszkedésünket a Métely eme szörnyű fészkébe. Megbánod ezt még Apostol, ha addig élek is, Aaesterinianra esküszöm! 

Alicia, koncentrálj! Láb megfog, mintha egy idegené lenne és húzd, ahogy bírod. Messze a bejárat, de közeledik. Ne néz hátra, a többiek tudják mi a dolguk, csak ki kell érned, mielőtt a királynő ismét sikolt - nehogy te is itt végezd a padlón. Még két méter...még egy...és ímhol a túlzottan ismerős lépcsősor. Nazodot Belfegor mellé helyezem és nagyot sóhajtva a hangokat kezdem figyelni. Hmm, nem is tudtam, hogy ennyire sokáig visszatartottam a lélegzetemet - szűröm le az elsőként megfigyelt erőteljes zihálásomból. Sivítás és...csend. Meghalt. Végre. Ezt látnom kell.

A terem átellenes végében egy kőhídon megközelíthető platón állnak ők négyen. Ki saját, ki-ki egymás vállát verve a kiváló teljesítményért. A királynő teteme a platóra vezető kis járatba esve remeg, alig öt lábra Merixtől. Nem volt kétség bennem, hogy megint megjátszotta a tedd vagy halj meg kártyát - észre se véve ezt - és most is, mint oly sokszor nyert. Aasterininan igaz híve - melegíti fel a gondolat szívemet egy pillanatra - míg orromba nem tolul a rovartetemek bűze mellett valami érces, túl ismerős illat. Mily sokan adták vérüket és életüket ma érted Aasterinian! Hiszek benne, hinnem kell benne, hogy te tudod, mindez mind megérte és meg fogja érni, míg el nem múlik a nap és nem fürdünk ismét dicsőséget fényében. Tudom, a te víg kedélyed határtalan, a mókát és a jó beszélgetéseket mindenek felett kedveled, de most kérlek, ne figyelj hűséges szolgádra kicsit.

Egy csepp után már nem tudtam, és nem is akartam ellenállni a már régen érzett késztetésnek. Térdre rogytam, felemeltem arcomat, mely már nem csak izzadságtól fénylett. Igen, kedves naplóm, én Alicia az ir'Degard ház nemes kisasszonya, kit még saját anyja sem látott sírni már vagy egy évtizede, elbőgtem magam. Sirattam nem csak elesett bajtársaimat, de magamat is, hogy láttam őket a földre omolva, saját vérükbe fagyva és mindezt miattam szenvedték el. Az én erős hitem miatt benned Aasterinian. Te mindezt megérdemled, de csak remélem én is.

Alicia ir'Degard naplójából