1.

Hűvös volt a hajnal. A fedélzetet egy kis viharlámpa gyenge fénye világította csak meg. Ragnar a lakóhajó korlátjának támaszkodva nézte a tengert. Tekintete a kikötő védett falain túl gomolygó sötétségbe révedt. A nap aranyló korongja még a horizont alatt tanyázott, de Ragnar tudta, hogy a végtelen határán már vérszínre kezdte festeni a komor hullámokat. Az Alsó-Kikötő ilyenkor még csendes volt. Ki nem állhatta az éjszakai zsibongást és hangzavart, ami a koszos csapszékek, sikátorok és lepusztult halásztanyák felől áradt.

Ezt a csöndet szerette. Az új nap eljövetelét köszöntő, fenséges csöndet.

Ma éppen három hónapja, hogy Ő eltűnt. Az első napokban és hetekben minden szóbeszéd, minden elsuttogott félmondat Őróla szólt. Egy szavukat sem hitte. Megvolt a maga elmélete arról, hogy mi történhetett, de megtartotta magának. Úgy tűnt, fordult egyet a történelem kereke, és az új világ semmi jóval nem kecsegtetett. Aztán a rendszer mégis működött tovább. Talán csak elutazott… Valahonnan a távolból küldi az utasításokat helytartóinak… vagy talán már korábban is a helytartókon múlott minden, így a hiánya egyáltalán nem osztott sem szorzott…

A fedélzet deszkája alig hallhatóan megnyikordult mögötte. Miközben megpördült, kést rántott elő fehér vászonnadrágja övéből, és sújtásra készen támadó pozíciót vett fel. Precízen kivitelezett mozdulatai a kívülálló számára természetesen könnyednek, magától értetődőnek tűnhettek. A gyakorlással töltött számtalan óra és a vele járó fizikai fájdalom tökéletesre csiszolták izomzatát és technikáját. Úgy, ahogy a tenger ereje csiszolja végtelen kitartással tökéletes formájúra a nyers szikla érdes, csipkézett felszínét.

A kölyök nem lehetett több tíz évesnél. Rémült tekintettel bámult rá, kezeit a magasba emelte, mintegy jelezve, hogy fegyvertelen, és nem ártó szándékkal közeledik. A jobb keze két ujja között kicsi, fémszínű hengert tartott. Lassú mozdulattal, miközben egy pillanatra sem vette le tekintetét Ragnarról, a padlóra helyezte a hengert. Ragnar lassan a zsebéhez nyúlt, és egy darab rézpénzt húzott elő. A kölyök felé nyújtotta, aki óvatos mozdulattal vette el tőle, majd villámgyorsan sarkon fordult és elszaladt. Ragnar ajka mosolyra húzódott, de aztán a kíváncsiság legyőzött minden más érzést. Hetek óta alig kapott bármiféle üzenetet, fémtokban pedig egyáltalán nem… legalábbis azóta, hogy Ő kivonult a képből.

Gyakorlott mozdulattal nyomott-szorított-csavart egyszerre a henger megfelelő pontjain. A fémtok középen kettévált, és egy apró papírtekercs hullott ki belőle a tenyerébe. Az üzenet szövegét elolvasva első reakciója a meglepődés volt. Vonásai megmerevedtek, izmai önkéntelenül is megfeszültek. Aztán összeszedte gondolatait, és rájött, hogy csak egyféle logikus magyarázat létezhet. Megnyugodott. Laza testtartással ismét a korlátnak támaszkodott, lassú mozdulatokkal apró darabkákra tépte az üzenetet, s hagyta, hogy a tengerbe hulljanak. A szavak az agyába égtek:

"A régi idők emlékére, találkozzunk napnyugtakor a Táncoló Patkányokban. Zwicky."

2.

Ragnar nem ismerte a szüleit. Tengerész apját állítólag kalózok ölték meg Regalport közelében a nyílt tengeren, még mielőtt ő az első születésnapját betöltötte volna. Négy éves volt, amikor anyját elvitte egy ismeretlen betegség. Nem lehetett segíteni rajta, legalábbis a vajákosok ezt mondogatták. Hetedik születésnapjának éjjelén szökött el az árváknak fenntartott közösségi házból, ahová szülei halála után dugták a Hercegség rendszerető hivatalnokai. Pokoli élete volt ezen a helyen, mégis örökké hálás lesz azért, hogy túlélő ösztönét felébresztették és megacélozták az itteni élmények. Ezután éveken át az utcákon élt. A mindennapi betevőt koldulással és alkalmi munkák vállalásával teremtette elő. Hajnalban segített a halászoknak a fogás kirakodásában és piacra hordásában, napközben a helyi templom lépcsőinél koldult, kihasználva azokat, akik úgy tartották, hogy kötelességük testvéreik támaszainak lenniük. Esténként pedig a tavernák és kocsmák világában próbált néhány garast összeszedni felszolgálóként, segédszakácsként, mosogatóként. Az évek során rengeteget tanult a munkákból és az utcán szerzett tapasztalatokból. Magától tanult meg olvasni, és több nyelvet is elsajátított a kikötőben rendszeresen felbukkanó nációk képviselőitől. Tudta, hogy szellemi képességei magasan meghaladják a korosztályába tartozó kölykök képességeit, és sokszor volt olyan érzése, hogy a felnőttek többségénél is több a sütnivalója. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a felemelkedés leggyorsabb és legbiztosabb útja az lenne, ha sikerülne bekerülnie az egyik bandába.

Három banda uralta az Alsó-Kikötő éjszakai életét. A területet felosztották egymás között, nagyjából igazságosan. Nekik fizettek a kézművesek, a kocsmárosok, a piaci kofák, a halászok, és mindenki más, akinél bármiféle jövedelem képződhetett. A kikötői őrség látszólag tehetetlen volt. Meg volt kötve a kezük. Azt rebesgették, hogy a bandák mögött a sziget urai állnak: a kapitányok és vazallusaik, de volt, aki szerint a szálak egészen a hercegi palotáig értek. Senki nem merte komolyan bolygatni a kérdést. Aki mégis megpróbálta, arra általában holtan találtak valamilyen szörnyű baleset következményeként. “Szegény Ingolt úr, vízbe fulladt, micsoda szerencsétlenség!”

A bandák legnagyobb dobása a kereskedőhajók kirablása volt.  Íratlan szabály volt, hogy ezt a tevékenységet nem szabadott túlzásba vinni, és lehetőleg emberi életekben sem szabadott kárt tenni. Ezek az esetek rendszerint már elérték a helyi hatóságok ingerküszöbét, és komolynak tűnő nyomozásokat folytattak, melyek eredményeként mindig fel tudtak mutatni néhány bűnöst, akiket nyilvánosan fel lehetett lógatni a Főtéren eszkábált bitófákra.

Ragnar tudta, hogy a rabolt árukra mindig akad vevő, és ilyenkor a legutolsó nyomorult bandatagnak is csurran-cseppen annyi, hogy szépen félrerakosgatva néhány év alatt csinos summává lehessen dagasztani a részesedést. Olyan összeggé, amely lehetővé tenné a menekülést a Hercegségekből. Ragnar álma Breland volt, a civilizáció egyik fellegvára. Élete során több útikönyvet is elolvasott, amit az ócskásoktól vett fillérekért, vagy lopott el innen-onnan, amikor alkalom adódott rá. Áhítattal olvasta a távoli ország csodáiról, a Villám Vasútról, az elementális léghajókról, az égbe törő katedrálisokról, palotákról, élettel teli nagyvárosokról szóló történeteket.

Saját tervét attól a pillanattól kezdte komolyan gondolni, hogy megismerkedett Zwicky-vel. Zwicky két-három évvel idősebb volt nála, és az egyik banda tagja volt. Úgy figyelt fel Ragnarra, hogy meglátta egyszer, amint az átdolgozott éjszaka után megkapja fizetségét az egyik taverna tulajdonosától. Ettől kezdve rendszeresen felkereste Ragnart, hetente legalább egyszer, és veréssel fenyegette meg, ha nem akarta átadni a fizetése egy részét. Ragnar sokat gondolkodott azon, hogyan tudná a helyzetet a maga javára fordítani. Ha valahogy meg tudná győzni Zwicky-t arról, hogy sokkal hatékonyabban tudna a hasznára lenni annál a néhány fillérnél, amit hetente lejmol tőle, talán még a bandába is felvennék. A kikötőbe nemcsak nagy kereskedőhajók érkeztek, hanem gyakran kisebb, legfeljebb fél tucatnyi legénységgel rendelkező hajók is. Ezek legtöbbször a környező szigetvilágról érkezett gazdag nemesek magánbárkái voltak, akik általában valamilyen mondvacsinált diplomáciai kapcsolatépítés ürügyén érkeztek itteni hasonszőrű “barátaikhoz”, de az időtöltés nem állt másból, mint vég nélküli tivornyákból, ivászatokból, estélyekből és pénzszórásból. A bárkákat éjszaka 1-2 őrnél sosem őrizték többen, a legénység valahol a kikötőben részegedett le, a hajón maradottak pedig irigykedve és gyűlölködve iszogatták magukban az otthonról hozott nedűket. Biztonságban érezték magukat azt gondolva, hogy gazdáik befolyásos kapcsolatai megvédik őket bármilyen fenyegetés ellen. És ez így is volt. Ragnar már régen megfigyelte, hogy a bandák sosem támadnak meg ilyen magánbárkákat. Kerülték őket, mint macska a forró kását. Azonban azt is tudta, hogy milyen egyszerű lenne kirabolni ezeket a hajókat egy társ segítségével, a lebukás minimális kockázata mellett. És ha a társ kellően megbízható lenne, sosem tudnák az eseteket a bandákra kenni. Tudott a nemesi kastélyokban szövődő “diplomáciai kapcsolatok” természetéről, és tudott a bandák és a hercegi udvar között szövődő kapcsolatok természetéről is eleget ahhoz, hogy tervét megvalósíthatónak tartsa.

Nem volt nehéz dolog meggyőznie Zwicky-t. Okos fiú volt ő is, és hamar átlátta Ragnar elgondolásának nagyszerűségét. A bárkák kirablására több módszert is kidolgoztak. Az alapvető stratégia az volt, hogy az éjszakai őrt, vagy őröket az egyikük elcsalta, vagy olyan részegre itatta, hogy mozdulni se tudjon. Ragnar többféle trükköt bevetett, hol a nyelvtudását használta ki, hol a remek színészi képességeit. Volt, hogy lánynak öltözve került az őrök közelébe, és a kikötőben mulató társak által küldött meglepetést prezentálta a legerősebb alkohol formájában, amit csak találni tudott. Zwicky feladata volt a besurranás. Jó szeme volt az értéktárgyakhoz, és jó érzéke ezek megtalálásához. Rögtön az első alkalommal egy cifra faragással díszített ezüst ládikát emelt el, amelyben ráadásul öt aranypénz is lapult. Hajnalban, amikor összetalálkoztak a kikötő egyik kihalt szegletében, vigyorogva nyújtott át egy aranypénzt Ragnarnak: “Tessék, öcsi, tekintsd ezt egy szép barátság kezdetének!”

Nem vitték túlzásba a dolgot, mindketten tudták, hogy az életükkel játszanak, ha a város urai komolyabb jelentőséget kezdenének tulajdonítani kisded játékuknak. Ügyeltek arra, hogy igazán nagy értéket sose lopjanak el, de így is olyan készlet kezdett felhalmozódni náluk, amelyről sosem álmodtak odáig. Ragnarnak azonban ez nem volt elég. Ő bandatag akart lenni. Zwicky-t gyakran kérdezgette a főnökéről. “Bonzo a neve, és egy nagy faszkalap. Hidd el, nem akarsz kapcsolatba kerülni vele. Főleg a Laberithek raktárait fosztogatjuk, így elég jó elképzelésem van arról, hogy kik az ő megbízói. Nála görényebb fickóval még nem találkoztam. De a többiek jó arcok. Szinte már szeretem őket.” Elvigyorodott. “Látom rajtad, hogy nem voltam túl meggyőző. Te beszélni fogsz Bonzoval, akár segítek neked, akár nem, igaz?” Igaza volt. Szerencsére Ragnar elég meggyőző tudott lenni ahhoz, hogy Zwicky végül beadja a derekát. Ajánlása és húsz arany elég volt ahhoz, hogy Ragnar teljes értékű bandataggá váljon. A bandák a játékot sokkal komolyabb tétekben játszották. Egy nagy hajó megszállása, vagy egy őrzött raktár kirablása óriási kockázatot jelentett, és komoly taktikai felkészülést igényelt. Ragnar hamar átlátta, hogy igazán jó taktikai érzéke neki és Zwicky-nek van, a többiek leginkább csak végrehajtó szerepben használhatók. Bonzo remek harcos volt, de a stratégiához és a vezetéshez nem volt sok tehetsége. Az ő pozícióját a kapcsolatai biztosították. Ragnarnak hamarosan olyan érzése támadt, hogy Bonzo halálosan gyűlöli és féltékeny rá, és csak az önérdek tartja vissza attól, hogy valamelyik éjszaka átvágja a torkát.

Egyik éjjel a belépését követő időszak legnagyobb szabású rablását tervezték. A Laberitheknek egy több hajóból álló karaván hozott mindenféle értékes árut a Hercegségek különböző vidékeiről. Az összes szabad raktárkapacitást lefoglalták már hetekkel a hajók érkezése előtt. Az őrséget mindenütt megduplázták. A banda a legnagyobb raktárt szemelte ki magának. Több napot szántak a felderítésre, tanulmányozták az őrök elhelyezkedését, mozgását, szokásait. Számtalan gyenge pontot felfedeztek mind az őrök viselkedésében, mind pedig a helyszín biztosításában, de sehogy sem sikerült a sok apró gyenge láncszemet egyetlen hatalmas csődtömeggé összefonniuk. Végül Ragnarnak jutott eszébe a megoldás. Két erős láncszem volt, amit el kellett szakítani erőből ahhoz, hogy utána a védelem kártyavárként omoljon össze. Az egyik a raktár hátsó fertályának megvilágítása volt, ezt egy percre kellett volna kiiktatni. A másik a hajnali kettő órai őrségváltás volt. Itt három perccel kellett volna megnyújtani az eseményt a szokásos tempóhoz képest. További másfél óra gondolkodás és ötletelés után megszületett a terv. Mindenki egyetértett vele, így Bonzo is kénytelen volt rábólintani.

Szinte gyerekjátéknak tűnt. A sötétséget kihasználva felfeszítették a hátsó ablakot, és két perc elteltével hatan már be is jutottak az épületbe. A többieknek kint volt feladatuk. Az ablakot visszaillesztették a helyére, még mielőtt az őrjárat újra odaért volna. “Megy, mint az ágyba szarás”- vigyorgott szokásához híven Zwicky. “Kussolj te barom, ránk hozod az őröket!”- torkolta le ideges hangon Bonzo. “Húzzatok előrefelé, a középen lévő nyolc ládát fogjuk feltörni. Tudjátok, amiknek az oldalára az ezüstszínű köröket festették.” Pici, letakart lámpásokat gyújtottak, halvány fényük éppen hogy megvilágította a lábuk előtt az utat. Előre lopakodtak a raktár fala mentén, amíg meg nem pillantották középtájon a hatalmas, megjelölt ládákat.

“Szépségeim, hát itt vagytok végre!”- suttogta Zwicky, és újra elvigyorodott. Rongyba tekert feszítővasat vett elő hátizsákjából. “Eljött a te időd, Jacob”- szólt oda egy nagydarab, izmos fiúnak. Jacob szó nélkül elvette a feszítővasat, és az egyik ládához lépve a láda fedele alá szorította a szerszámot. “Háromra, ahogy megbeszéltük. Csak semmi zajongás. Határozott, precíz mozdulattal, ahogy gyakoroltuk”- adta az utasításokat Zwicky, mintha ő lenne a bandavezér. Ragnar akaratlanul is maga mögé nézett, és hirtelen belényilalló félelemmel döbbent rá, hogy Bonzot sehol sem látja. “Egy-kettő…”- hallotta Zwicky fojtott számolását. “Állj!”- akarta üvölteni, de torkán akadt a hang.

“…-három!”- suttogta szinte diadalittasan Zwicky. Jacob karja megfeszült, majd azonnal elernyedt, ahogy a koponyájára sújtó kardlap az eszméletlenségbe taszította. “Ne mozduljatok!”- hangzott közvetlen közelükből a határozott felszólítás. Fáklyák gyúltak, és Laberith címeres katonák özönlöttek elő a ládák mögül. “Le vagytok tartóztatva!” Ragnar kétségbeesett tekintettel kereste Bonzot a tömegben. Amikor megpillantotta, szinte ugyanott állt, ahová az ablakból bemászva megérkeztek. Két tiszti egyenruhás katona állt mellette, az eseményeket szemlélték. Az egyik vállon veregette Bonzot, majd mindketten kezet fogtak vele. Ebben a pillanatban valaki erősen megragadta és hátratekerte Ragnar karját, hogy a fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe. Durva mozdulattal csuklyát húztak a fejére, és elsötétült előtte a világ.

3.

Száznál is több ember gyűlt össze a Főtéren a kivégzés reggelén. A bitófák egymás mellett sorakoztak egy fából épített, másfél méter magas, hosszúkás emelvényen. Mindegyik mellé egy bandatagot állítottak, hátrakötözött kézzel. Az emelvény előtt katonák álltak sorfalat, feszes vigyázzállásban. Egyenruhájuk jobboldalán a különböző Kapitányságok címereit viselték, a baloldalon azonban mindannyiuknak a Hercegség címere díszelgett. Ragnar az emelvény bal szélén állt, a legutolsó akasztófa tövében. Közvetlenül mellette Zwicky következett. Időnként lopva egymásra pillantottak. Zwicky arca közömbös volt, nem tudott érzelmet leolvasni róla. A lenti tömeget nézegette egykedvűen, látszólag céltalanul. Ragnar végignézett a bitófák során. Tíz volt belőlük összesen. A bandatagok, akik közül némelyeket már-már barátként szeretett, most lehajtott fejjel, beletörődő arckifejezéssel bámulták a gyalulatlan gerendákból sietősen összeeszkábált padlózatot a lábuk előtt. A katonák sorfala mellett egy hivatalnok-forma ember állt, cifra öltözékben, kezében széles pergament tartva. Felzúgtak a harangok. Pontosan délelőtt tíz óra volt. Két perc múlva, amikor az utolsó kondulás visszhangját is elnyelték a környező sikátorok, a hivatalnok határozott hangon olvasni kezdte a pergamenre írt szöveget. Hosszan ecsetelte a bűntett súlyosságát, megvetendő banditákként jellemezte az elkövetőket, akik számára csak egyféle büntetés jöhet szóba, és méltatta a rend fenntartásáért felelős egységeket, akik békét és biztonságot teremtenek az emberek hétköznapjaiban.  A közönség soraiból elismerő mormogás és füttyszó hallatszott, néhányan pedig bekiabáltak, hogy “halál a tolvaj banditákra!”. A hivatalnok beszéde végén ismertette a Hercegi Főbíróság ítéletét, és hozzáfogott a nevek egyenkénti felolvasásához. Ezzel kezdetét vette az ítéletvégrehajtás. Az emelvény jobb oldalán kezdték, és haladtak szép sorjában, egyenként. "Nekem kell végignéznem az egészet. Hát mit vétettem én, hogy ezt a külön büntetést is rám szabtátok?"- futott át Ragnar fején a gondolat. A hóhér komótos lassúsággal lépett a soron következő elítélt mellé. Pontos, kimért mozdulatokkal a hurokba igazgatta a nyakát, majd kámzsát húzott a fejére. Ezután már csak egy kart kellett meghúznia a bitófa mellett, mire az elítélt talpa alatt nyikorogva levágódott egy csapóajtó, a test pedig magatehetetlenül zuhant az emelvény belseje felé, amíg csak a kötél meg nem szorult a nyakán. A csigolya hangos reccsenéssel adta meg magát, mint elkorhadt ág az őszi szélben.

Nyikordulás-reccsenés.

A hangok pengeként hasogatták Ragnar tudatát. Egy ideje már csukott szemmel állt, a legszívesebben fülét is befogta volna, ha hátrakötözött kezeivel képes lett volna rá.

Nyikordulás-reccsenés.

Felpillantott. A hóhér éppen Zwicky mellé lépett. A többi bitófáról mozdulatlanul lógtak az élettelen testek, melyek egykor társai, barátai voltak. A csapóajtók alatti aknákból csak a felsőtestek látszottak ki, groteszk torzókként. Zwicky arcáról eltűnt a nyugalom. Helyét kétségbeesés és rémület vette át. Szemével a tömeget pásztázta, mintha egy konkrét tekintetet keresne. Ragnar megpróbálta követni a pillantását. És ekkor megdermedt. A tömeg legutolsó sora mögött, katonák gyűrűjében két alakot pillantott meg. A két férfi - egy gnóm és egy ember - látszólag bizalmas beszélgetésbe mélyedt, mintha nem is érdekelné őket különösebben a körülöttük zajló események. Az ember a Laberith ház feje volt. Az ő jelenléte nem okozott különösebb meglepetést Ragnar számára. Mégiscsak az ő értékeit készültek megdézsmálni. A gnómot azonban nem tudta hova tenni. Geldeeris Fizzlegringer kancellár volt az, a sziget urának, a hercegnek a legfőbb bizalmasa. "Vajon mit keres ő itt?" - futott át a fején. Azt már régen összerakta magában, hogy a herceg saját raktárait mindig elkerülték. Eddig ezt az óvatossággal magyarázta magának, de most valami szöget ütött a fejében. "Mi van, ha ennél többről van szó? Mi van, ha ő... az egyik megbízó?" A gondolat a felismerés erejével hasított belé. Látta, ahogy Zwicky kétségbeesetten figyeli a kancellárt, aki viszont a Laberithez beszélt, és éppen felkacagtak, mintha valami mulatságos történet végéhez értek volna. A hóhér Zwicky nyakára helyezte a kötelet, megigazgatta, és kissé szorosabbra húzta. Zsákjából kámzsát húzott elő, és Zwicky fejéhez emelte. Ekkor Zwicky elfordította tekintetét a tömegről, és Ragnarra pillantott. "Viszlát, testvér! Hamarosan találkozunk!"- mondta halk, határozott hangon. Félelemnek nyoma sem volt már benne.  Arcán Ragnar utoljára a jól ismert vigyort vélte megpillantani, amint a kámzsa a fejére kerülve örökre eltakarta. Ragnar becsukta a szemét, kezeit ökölbe szorította, nem törődve a fájdalommal, amit a karjába vágó kötelek okoztak.

Nyikordulás-reccsenés. Zwicky halott volt.

Ürességet érzett, és furcsa mód megkönnyebbülést is. "Még egy perc, és vége. Vége mindennek. Szabad leszek, szabad, amilyennek mindig is vágytam. Magam mögött hagyom a Hercegségeket, a hitvány életet, a nyomorúságot." Elmosolyodott, amikor megérezte a hóhér rossz szagú leheletét az arcán, amint a hurkot a nyakára helyezte. "Jöhet a kámzsa is" - gondolta szinte jókedvűen. Sötétség borult rá. Hallotta saját nyugodt, lassú lélegzését. "Készen állok." „Ragnar Tinbergen!” – üvöltötte az utolsó nevet a listán a hivatalnok.

Nyikordulás.

Teste tehetetlenül indult meg a mélység felé. A pillanat örökkévalóságában érezte a hurok egyre erősödő szorítását a nyaka körül.

Reccsenés.

"Meghaltam." Lába valami kemény felületnek csapódott, ezzel egyidőben a bokája felett néhány centiméterrel égető, szúró fájdalom nyilallt a lábába. A kötél kegyelmet nem ismerve feszült a torkának. "Meghaltam"- üzente tudata utolsó szikrája, mielőtt átadta volna helyét az örök sötétségnek.

4.

Amikor kinyitotta a szemét, egy ablaktalan szobában találta magát. A szoba összes bútorzata egy asztalból és egy fapriccsből állt, amin éppen feküdt. A nyaka elviselhetetlen fájdalommal sajgott. Összeszedte minden erejét, és megtapogatta magát. Bármennyire is hihetetlennek tűnt, életben volt, és a végtagjait is tudta mozgatni. Amennyire meg tudta ítélni, nem érte komolyabb károsodás. Az asztalon egy vizes kancsót és egy poharat vett észre. Megpróbált felülni, de a belényilalló fájdalomtól elvesztette az eszméletét.

Amikor újra magához tért, már nem volt egyedül. Két alak homályos körvonalait vélte felfedezni a közelében, de nem látott tisztán, mintha fátyolt kötöttek volna a szeme elé. "Felébredt. Pár perc múlva beszélhet vele, Uram." A hang gazdáját nem ismerte, ebben biztos volt. Valaki a priccshez lépett, ülő helyzetbe segítette és megitatta. Víz volt, de volt benne valami furcsa; az íze egyszerre volt fémes és kesernyés. Öklendezni kezdett, de úrrá lett a rosszulléten. "Ha meg akarnák ölni..." eddig jutott, mikor felismerte a gondolat abszurditását. Önkéntelenül is elmosolyodott. "Nocsak, kedves barátom, örülök, hogy ilyen vidámak vagyunk ma reggel!" Ez a hang is idegenül csengett, mégis olyan derűt és magabiztosságot sugárzott, amit már régóta nem tapasztalt. Szemét dörzsölve és erőltetve nézett a megszólaló felé. Kissé tisztult a látása, és az első dolog, ami feltűnt neki, az idegen alacsony termete volt. "De hiszen egy gnóm beszél hozzám. Méghozzá... Nem, ez nem lehet. Csak álmodom, ez nem lehet... a Kancellár"- a gondolatok forgószélként kergették egymást sajgó fejében. Arcára kiült a leplezetlen megdöbbenés. A gnóm hangosan felkacagott. "Ugyan már, kedves barátom! Talán csak nem találja Geldeeris Fizzlegringer társaságát méltóságán alulinak? Ugye, nem sértem meg a jelenlétemmel?" Mondani szeretett volna valamit, de a fájdalom a torkában megakadályozta ebben, mindössze halk hörgésre futotta erejéből. "Igyon még néhány kortyot az italból, pár percen belül fog tudni beszélni"- hallotta a mellette álló férfi hangját, majd érezte, ahogy a poharat a szájához emelik, és óvatosan kortyolt néhányat a folyadékból. Ismét a Kancellár hangját hallotta. Az addigi magázódásból tegezésbe váltott. "Nézd, Ragnar. Fordítsuk komolyra a szót. Nagyon elfoglalt személy vagyok, nagyon kevés szabadidővel. Sokat tudok rólad. Tudom, hogy te vagy a legjobb. Tudom, hogy szükségem van rád. És tudjuk, hogy pontosan ezért vagy még életben." Hangja hűvös és kimért volt, a kezdeti derűnek nyoma sem maradt. Egy intelligens elme számító szavai voltak ezek. Ragnar ekkor mindent megértett. Zwicky a kancellár embere volt. De Zwicky lebukott, elárulták, és a kancellárnak nem volt más választása, mint felajánlani áldozati bárányként az ellenségnek. A vesztőhelyen ezt üzente neki Zwicky utolsó pillantása, és ez volt utolsó vigyorában is: ennek a helyzetnek a tudomásulvétele és elkerülhetetlensége.

"Két választásod van: vagy elfogadod a feltételeimet és mellém állsz, vagy kiköszörüljük a hibát, amit a hóhér vétett." "Elfogadom a feltételeit, Kancellár úr"- nyögte alig hallhatóan, minden erejét összeszedve. A kancellár hangja ismét vidám volt. "Örülök neki, hogy nem kellett csalódnom Önben, kedves Ragnar. Rögtön hozatok egy kis ennivalót, elvégre két nap alvás után bizonyára megéhezett. Nem kell kapkodnia, használja ki az idejét. Kap új ruhákat is, és tisztálkodni is lesz módja. Doktor Erhardt mindenben a segítségére lesz. Két óra múlva visszajövök, és akkor megbeszélünk minden részletet, ami a szolgálatával kapcsolatban felmerülhet. Legyen üdvözölve a Szervezetben!"

5.

A megbeszélés órákon át tartott. Sok olyan dologról hallott, amit az évek során apránként magában is összerakott már, de ezidáig a darabkák nem álltak össze nagyobb egésszé. És sok olyan dolgot is megtudott, amiről eddig fogalma sem volt. A szigetvilág politikai szálai pókhálóként fonták körül a Hercegség minden zegét-zugát. Apró, jelentéktelennek tűnő események kerültek új megvilágításba, és sorsfordító történések hátteréről hullott le a lepel. Ragnar próbálta megjegyezni a neveket, helyszíneket, kapcsolatokat, miközben a Kancellár megállás nélkül zúdította rá az információk özönét. "Nagy terveim vannak magával, Ragnar, mint ahogy Zwicky-vel is nagy terveim voltak. Ön lehet az örökség, a remény, ami betölti az űrt, amit Zwicky hagyott maga után." Tartottak néhány rövid szünetet is a megbeszélés során. Ilyenkor egy kifejezéstelen tekintetű, szótlan fodrászmester vette kezelésbe, szakavatott, precíz mozdulatokkal dolgozva megváltoztatta frizuráját, haja és arcszőrzete színét. Kapott új ruhát és azonosító papírokat, melyekből egy egészen más múlt bontakozott ki, mint ami az emlékeiben élt. Egy valami nem változott: a neve a papírok szerint továbbra is Ragnar Tinbergen volt. Amikor rákérdezett erre, a kancellár így válaszolt: "Mindenki halott, aki emlékezhetne rá. Ön is halott. Így legalább lesz egy összekötő kapocs a múltja és a jelene között, ezáltal könnyebb lesz megőriznie elméje épségét. Tudja Ragnar, az elméjére lesz nekem igazán szükségem. Nagy lehetőség rejlik Önben, nincs is róla fogalma, hogy mekkora. De amíg kiteljesedik, rengeteget kell még tanulnia. Gondoskodom róla, hogy jó kezekben legyen!"

A papírok szerinti lakhelye az Alsó-Kikötő egyik félreeső mólójánál horgonyzó lakóhajó volt. Foglalkozását tekintve hivatásos katona lett, a kikötői őrség tagja, közlegény rangban. Az iratok között talált egy pecsétes parancsot, miszerint egy távoli helyőrségből helyezték át felettese kezdeményezésére, kiváló teljesítménye elismeréseként. "Ezzel kell jelentkezned holnap reggel hatkor a felettesednél, Germund őrmesternél. Várni fog rád."

Késő éjszaka volt, mikorra mindennel végeztek. Első megbízatása az volt, hogy menjen a lakóhajóra, és aludja ki magát. A megbeszélés végén doktor Erhardt kísérte ki a szobából. Fáklyafüstös földalatti folyosók labirintusán haladtak keresztül, mígnem az egyik járat végén egy jelentéktelen kinézetű, ám irdatlanul masszív fémajtóhoz értek. A doktor megérintette a járat falát egy ponton, ami Ragnarnak ugyanolyannak tűnt, mint a fal bármely másik pontja. A doktor érintése nyomán az ajtó hangtalanul, látszólagos könnyedséggel kinyílt. Hűvös tengeri levegő zúdult a járatba, Ragnar pedig hullámok sziklán megtörő zúgását hallotta valahonnan maga alól. Az ég fekete volt, de a milliónyi csillag ragyogása sejtelmes fénybe vonta a tájat. Az ajtót meredek sziklafalba vágták, 6-7 méterrel a tenger szintje fölött. A sziklafaltól nem messze egy kis sziget körvonalait vélte felfedezni az éjszakai derengésben. A látvány alapján nagyjából be tudta tájolni, hogy hol lehetett. A doktor a szikla pereme felé mutatott, ahol egy fémből készült, és a sziklafalhoz erősített létra első fokait pillantotta meg. Kérdőn nézett a doktorra, de az nem szólt egy szót sem, csak bólintott. Nem maradt más választása, megragadta a létrát és átlépett a peremen. Ekkor látta meg a fal aljánál ringatózó ladikot. "A sziget felé evezz, kétszáz méter után a sziklafal mögött már látni fogod a kikötőt"- hallotta a doktor suttogó hangját a járatból.

A Kancellár utasítása ellenére nem a lakóhajóra ment. Az első útjába eső kocsmában vett egy üveg rumot a legerősebb fajtából, majd céltalan bolyongásba kezdett a város utcáin. Szemei egy ideje már nem a körülötte lévő dolgokat látták. Az elmúlt évek eseményei törtek elő emlékképekként tudata mélyéről. Egyre csak Zwicky arcát látta felbukkanni majd újra elenyészni. Érezte az arcán lefolyó könnyek forróságát, érezte, amint összekeverednek az olcsó alkohol égető cseppjeivel, melyek szála szélétől indulva apró patakocskákban csordogáltak végig állán és nyakán, mindahányszor meghúzta a palackot.

Elborzadva döbbent rá, hogy a Főtéren jár. A vesztőhely komor tömege kivált az éjszaka csillagfényes hátteréből. A testek még mindig ott voltak. Mozdulatlanul lógtak köteleiken, egy szörnyű esemény néma mementóiként.

De valami nem volt rendben. Ragnar meghökkenve számolta meg a testeket, újra meg újra. Megvolt az összes. Mind a tíz. Félelem hasított belé. Lassan, bizonytalan léptekkel odabotorkált az emelvényhez, és a korlátba kapaszkodva felvonszolta magát a lépcsőfokokon. Az emelvény tetejére érve megtorpant. Amennyire bízhatott eltompult érzékeiben, úgy találta, hogy a tér továbbra is kihalt.

A jobboldali legszélső testhez botorkált, és megállt előtte. Remegő kezével a kámzsa felé nyúlt. Váratlanul a kikötő felől érkező széllökés vágott keresztül a téren. A testek lassú himbálózásba kezdtek, a bitófák eresztékei halkan nyikorogtak. Ragnar a rémülettől hátratántorodott és a padlózatra huppant. Percekig ült ott dermedten, moccanni sem mert. De nem történt semmi. A testek himbálózása is megszűnt lassan. Összeszedte minden erejét és bátorságát. Felállt, és határozott mozdulattal lerántotta a kámzsát a hulla fejéről. Szinte a felismerhetetlenségig összevert arcot pillantott meg. Az egyik szeme kifolyt, a másik viszont halványkék színben játszott a csillagok fényében. Ragnar megdöbbenéssel figyelte, ahogy Bonzo üveges tekintete farkasszemet nézett vele.

6.

A lenyugvó nap utolsó sugarai lágyan simították végig a kikötő lepusztult épületeit. A természet a város falain túl egy újabb nyugodt, eseménytelen éjszakára készült. A Táncoló Patkányokban azonban, mint az Alsó-Kikötő megannyi, hasonlóan nyomorúságos kocsmájában ekkor kezdődött el az igazi élet. A napközben kihalt helyiségek, melyekben legfeljebb csak néhány törzsvendég támasztotta az asztalát, most megteltek a kikötői világ mindenféle rendű és rangú elemeivel. Kezdetét vette a zenebona, a hangoskodás - és mindenek felett a nyakló nélküli ivászat és lerészegedés. Amikor Ragnar belépett az ivó nagytermébe, már kezdett elég magasra hágni a jókedv. Megpróbált minél kevésbé feltűnő lenni, óvatosan kerülgette a fennhangon ordítozó és hadonászó részegeket, akik dülöngélő léptekkel kerültek minduntalan az útjába. Önkéntelenül is zsebéhez nyúlt, melyben az esti kimenőjét igazoló írás lapult, Germund kapitány aláírásával hitelesítve. A pulttól legtávolabb eső fal mentén felfedezett egy kis asztalt, amelynél éppen nem ült senki. Gyorsan letelepedett, és feltűnést kerülve próbálta fürkészni a tömeget. Pár perc múlva észrevette, hogy egy felszolgálólány, kezében egy tálcával és rajta egy söröskupával éppen átvágni próbál a közönség élőfalán, egyenesen felé tartva. Amikor végre az asztalához ért, kedvesen rámosolygott, majd a tálcát az asztalra téve megszólalt: "Fogadja a ház ajándékát az őrség iránti tiszteletünk jeleként." A lány választ nem várva sarkon fordult, és visszaindult a bárpult irányába. Ragnar egy ideig bizalmatlanul méregette a söröskorsót. Azon nem lepődött meg, hogy egy ilyen helyen a személyzet felismeri, de a reggeli üzenet tükrében minden esemény különleges jelentőséggel bírhat. Lassan felemelte a korsót, és rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy egy kis darab papírt lát a helyén. Nagyot húzott a keserű italból, miközben másik kezével feltűnés nélkül elvette a tálcáról a papírdarabot. Továbbra is lassú iszogatást és ártatlan nézelődést színlelve, az ölében sikerült feltűnés nélkül széthajtogatnia a papírt, és elolvasni a kusza betűkkel írt üzenetet: "Kérd meg a csapost, hogy vezessen a 101-es szobába."

A csapos tagbaszakadt, nagydarab ember volt. Ötvenes éveiben járhatott, arcának barázdáit egy kalandokban bővelkedő élet viharai vésték ki, kitörölhetetlenül.

"Jöjjön utánam." Csak ennyit mondott halk, rekedtes hangon, miután elismételte neki az üzenetet. Ragnarnak feltűnt, ahogy fejével röviden odabiccentett néhány embernek, akik a kocsma közönségéhez tartozónak tűnhettek a felületes szemlélődő számára. Ő azonban nem volt felületes. "Minden rendben. Velem van" - olvasta ki a csapos pillantásából. Az ivó hátsó fertályában jártak, ahová a vendégeknek tilos volt a belépés. Fáklya világított meg gyengén egy hosszabb oldalfolyosót, melynek végén egy csukott ajtó körvonalát vélte felfedezni. A csapos megállt a folyosó elején, mutatóujjával flegmán az ajtó felé bökött, majd szó nélkül elindult visszafelé.

Ragnar határozott mozdulattal nyitotta ki az ajtót. Apró, ablaktalan helyiséget látott maga előtt. A bútorzat egyetlen asztalból és két székből állt. A falon egy fáklyatartóban félig leégett fáklya pislákolt. Az asztalon két pohár és egy kancsó vörösbor pihent. Az egyik széken ismerős alak foglalt helyet. Ültében is feltűnő volt alacsony termete, az ajkán szétterülő széles vigyor pedig saját mosolygó tekintetének válaszolt.

Ragnar becsukta maga mögött az ajtót, és minden lélekjelenlétét összeszedve, nyugodt hangon megszólalt: "Kancellár Úr, örülök, hogy újra látom. Miben lehetek a szolgálatára?" "Ülj csak le, fiam! Én is örülök, hogy nem vagy meglepve. Rengeteg dolgot kell megbeszélnünk. Parancsolsz egy pohár bort?"