VILLÁM ESTÉJE (Hősi eposz - Részlet)
Írta: a névtelen bárd
192. Ének
Alicia halott, mindenki szomorú,
Ám hős Nazzod jelzi, tart még a háború.
Felemeli ujját, titkos ajtót jelez,
Verna máris ugrik, varázslattal keres.
Nyílik ott folyosó, igen rövid járat,
A túlsó végiben új fal állít gátat.
Verna érzi, tudja, ez is álca, nem más,
Gyerekjáték neki már az ajtónyitás.
Büdös vadkan röffent, szörnyű az agyara,
Verna halkan sikolt, tele van nacija.
„Hős Belfegor, hol vagy? Elkélne a segély,
Ha e dög belém mar, tuti életveszély.”
Ráadásul röfink nincs is egyedül,
Tömve van a szoba, gobó íjhúr feszül,
Egy karónyi agyar épp Vernába hatol,
S a Halál Angyala víg nótát dalol.
Erős kar ragadja, veti hátrafelé,
Belfegor az, üvölt: „Húzz innen kifelé!”
Suhog már a nagy kard, epikus, bősz melee,
Röfi vére fröccsen, ahogy szúrnak belé.
Verna csak botorkál, italából kortyol,
Máris jobb a helyzet, halállal nem gondol.
Távolabbról figyel, szurkol kőkeményen:
„Belfegor, Te voltál utolsó reményem!”
Elhullik a malac, megdöbbent gobók,
„Szétbúrom a szátok!” – vicsorog a félork.
Be is lép az ajtón, széles ívben suhint,
Hullik is az ellen, ismét, újra, megint!
Már csak egy legény van talpon a vidéken,
Oldalsó irányba húzza belét éppen.
Nazzod koma sem rest, ordasát izgatja.
Aki az osonót legott kinyúvasztja.
Ajtó elé roskad szerencsétlen koma,
Belfegor ott terem, éppen bekopogna,
De nyílik magától, ki látszik a résben?
Kis sárkány és főpap, teljes harci díszben.
Szörnyű adok-kapok bontakozik megint,
Belfegor nagy kardjával pár gonoszt megint.
Ő is kapja szépen, freccsenő barbár vér,
Ám back-up-ja nem más, mint a Balogh testvér.
Kettő a Balogh, de egy most az akarat,
A tágas teremben komor Halál arat.
Főpap zuhan jobbra, sárkánya meg balra,
Csak egy pillanat s mind meg vannak halva.
Jobbra áll egy oltár, gonosz mint a Pokol,
Belfegor megvadul, veszélyre nem gondol.
Odaugrik, ráver, keményen odabasz,
Összedől az oltár, kicsit éget, igaz.
Verna érzi, tudja, lappang még valami,
Rejtekajtót kutat, jó is ezt hallani.
A vaddisznó mögött rá is bukkan egyre,
„No, gyere Belfegor, szúrjad kardéledre
Ki lesz olyan bátor, hogy eléd mer állni,
S törzsétől feje meg kívánna válni.”
Belfegor sem rest, bekészíti testét,
Nyílik már az ajtó, „Kívánok jó estét!”
Ám a szoba kihalt – vagy csak olybá tűnik?
A barbár ámulata viszont nem szűnik.
Óriás trón lebeg a szoba közepén,
S térkapuk villódznak a falak mentén.
Villám – ki eddig csendben s békén figyelt -
odamerészkedett, majd magából kikelt.
„Aureon, öcsém, ez aztán a csoda!
Meg kell ezt vizsgálnom, be kell mennem oda!”
Inti őt barátja, „Kérlek, maradj józan!”
De Villám pont belép, gyorsuló tempóban.
Farka mered, szeme tágul, nyála csorog,
Mikor orrán landol egy precíz balhorog.
A láthatatlan rém a gnóm nyakába mar,
Majd a fogai közt tartva úgy dönt hamar,
Hogy jobban jár, ha ő most szépen balra el,
S Villámmal együtt egy portál nyelte el.
S a sírt, hol Villám sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S a csapat tagjai
Szemében gyászköny űl.
S többen vélik hallani Villám dalát,
Túlvilág ködében hogy gyászolja magát:
„Százhetvenöt lódarázs, szívemben húny’ a parázs,
Százhetvenöt alkalom, vakarhatom fakarom.”
***
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
