135. Alkalom

Helyszín: Üröm, 2013, november 13.

Aktív karakterek: Villám, Nazzod, Merrix, Alicia, Verna, Belfegor

Kobold trükkök

- szemelvények Belfegor visszaemlékezéseiből -

YK 1010, Barrakas 9, barlangrendszer Devron tornya közelében

Az isteni tűz mintha vesztett volna intenzitásából; s valamilyen földöntúli békesség szállt meg;  éreztem, hogy Dol Dorn által erősebbé váltam. A szakrális energiát véglegesen magába szívta a testem, s felkészült a rá váró nehéz küldetésekre, arra hogy istenem kardját még jobban forgassam, az ő dicsőségére. Ámen.

A révületből Verna vékony hangja riasztott fel: „Merix itt is keresd a mágia nyomait!” A nagy első terem bejárataként szolgáló hasadék vége előtt jártunk, s a boszorkánymester a szokásos mozdulatra emelte kezeit: „Hohó!” – kiáltotta – „itt lapul ám valami!” Villám is gyorsan felzárkózott az élen haladókhoz, s pár másodperc koncentrálás után már közölte is: „Riasztó varázslat! ne lépjetek bele!”

Rövid tanakodás után abban maradtunk, hogy a legjobb, ha megpróbálunk észrevétlenül eljutni a romokhoz, mert ha esetleg mégis harcra kerül a sor, akkor miénk a meglepetés előnye. Alicia ezért Aasterian segítségével gyorsan el is oszlatta a védőmágiát és a tolvajlány besurrant, hogy megnézze, tiszta-e a levegő előttünk.

Felderítőnk nemsokára baj nélkül visszatért, s elmesélte, hogy jobbra egy olyan termet talált, melynek közepén egy hatalmas kőtrónus terpeszkedik. Csapda sehol, így még egy kicsit tovább lopakodott a helyiség túlsó végében kezdődő folyosóban. Addig ment, amíg már egészen közelről nem hallotta a dajdajozást (amit rögtön már a hasadékba érkeztünkkor is hallottunk), aztán visszafordult.

ld. átvezető szöveg: Kobold nóta - Negyven fekete gyöngy...

Az első teremből kivezető másik járat egy mesterséges csarnokba vezetett, melyet egy hatalmas ork harcost ábrázoló kőszobor ékített. Valaha. Mára ugyanis a koboldok alkotó keze munkája inkább csúfondárossá, mint félelmetessé varázsolta a hajdani kardforgató arcát, ami meglehetősen rossz állapotban leledzett.

Tovább ment – csapdát sehol sem talált – s egy idő múlva egy barlangba ért, ami szintén egy éles peremben végződik. Innen visszafordult.

A beszámoló meghallgatása után rövid tanácskozás kezdődött arról, hogy rajtaüssünk a tivornyázókon, vagy sem. Villám váltig erősködött, hogy a kis korcsok igen galád és gonosz egy fajzat, ezért le kell számolni velük. Mi viszont éltünk a gyanúperrel, hogy varázslónk régi otthoni faji viszálykodásban szerzett sérelmeket akar most megtorolni, ezért leszavaztuk a támadást.

Lemásztunk, közben jobbról  hallottuk a kobold énekszót; a nyelvet értők szerint valami fekete gyöngyökről vartyogtak. Elballagtunk a meredélyben végződő járaton, s egy kötéllel leküldtük Vernát, hogy derítse fel mi következik, aki azt a hírt hozta, hogy kőomlás zárja el odalenn a továbbvezető utat.

Csapatunk leereszkedett, hogy közelről megvizsgálhassuk a kőomlást, s a szakértő szemek rögtön észrevették, hogy bizony kobold munka ez, azért van itt, hogy erre ne lehessen továbbhaladni. Mágusunk elővarázsolta valamelyik zsebe mélyéről Lulut, s a patkány becsúszott a szikladarabok közé. Pár perc múlva visszajött, gazdája arca elé emelve mélyen a szemébe nézett, s kijelentette, hogy Lulu koboldszagot érzett, de nem látott semmit.

Biztos, ami biztos alapon nagyon halkan Nazzoddal elbontottunk annyi követ, hogy a gnóm lány átférjen. A felderítés gyors volt: egy nagyjából harminc láb folyosó végén egy nagy terem van, ahol két kobold őriz valamit. Strázsa módjára állnak egy falrész előtt jobb kézre a barlang bejáratától.

Gyors taktikai megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy csendvarázs segítségével meglepetésszerűen megtámadjuk őket, s megpróbálunk foglyot ejteni. A terv végrehajtása jól is indult; Verna csendgömbben és láthatatlanul leszigetelte a két kivezető folyosót, majd Villám tört az élre, hogy egy hálóval megfogja a két kis harcost.

Ahogy azonban belépett a terembe, s útjára indította volna a bűbájt, megnyílt alatta a föld, s eltűnt egy gödör mélyén. A koboldok azonban nem örülhettek gonosz kis csapdájuk sikerének, mert a druida amulettjéből előhívott worg és Merix boszorkánysugara hamar véget vetett földi pályafutásuknak. Ennyit a sikeres csapdafelderítésről. Ennyit a foglyokról.

Kihúztam a szerencsétlenül járt varázslót,szerencsére nem esett baja, mert valami bűbájjal megvédte magát. Mutogattunk Vernának, hogy máskor jobban nézzen a lába elé, aki szintén visszamutogatott, hogy nézett ő, de nem látott semmit. Merix talált valami piros gombot a hullák háta mögött, de magára nem jellemző módon megállta, hogy ne nyúljon hozzá. Helyette a pikkelyes tetemeket kutatta át, talált is pár gyenge fegyvert meg valami lyukas csöveket, s kis szütyőben kövecskéket.

A tolvajlány kihasználva, hogy védi a csendvarázs, és sorra végigvizsgálta a teremből nyíló két folyosó padlóját. Talált is pár csapdát, egyszer még egy hálót is begyűjtött a fejére, de semmi komolyabb nem robbant rá.

Miután némi körülményeskedés árán megoldottuk a csapda vermen való átjutást, a figyelmünk a keletre fekvő terem felé fordult. Itt is két kobold strázsált, hasonló pozícióban mint elhalálozott társaik.

Csendvarázs fedezékében támadtunk rájuk, de ez alkalommal sem jött össze a dolog. Hiába szaladt Verna előre, s állta el  a kivezető utat. Hiába lőtte le Merix az első őrt. A második furfangos bestia azonban két szaltóval a piros jel előtt termett, hadonászott a kezével, majd rálépett valamire, mire megnyílt a fal, s beugrott a feltáruló járatba. Idáig rendben is lett volna, azonban a rejtekajtó villámgyorsan be is csukódott.

„Aljas kobold furmány!” – ordította Nazzod csalódottan, de a kis csirkefogó addigra már javában iszkolt a menedék felé...