133. Alkalom

Helyszín: ???.

Aktív karakterek: Villám, Nazzod, Merrix, Alicia, Verna, Belfegor

Gyík küldetések

- szemelvények Belfegor visszaemlékezéseiből -

 Ld. nem hivatalos anyag: Umbragen - Shadow elves of Xen'drik

YK 1010, Barrakash 8, kora hajnal, Gyíkfalu a katakombák mélyén 

Verna arcán a tanácstalanság árnyéka suhant át, ahogy befejezte a történetét. „Hát ennyi” – sepert félre egy rakoncátlankodó hajtincset a szeméből. „Sajnos én sem tudom, hogy hogyan tudunk kijutni innét.” 

Néhány mondatban beszámolt még arról, hogy sikerült felderítenie a falu környékét. Mindenféle kisebb, meg nagyobb barlangokat talált, gombával, amiből az itteniek ételt készítenek. Valami tóhoz is eljutott, amit vízesés táplál. Utána meg egy híd jön, őrökkel. 

Nem igazán tudtam figyelni a részletekre, úgy éreztem izzik a testem. Patakokban folyt rólam a veríték, de szerencsére a többiek nem vették észre. Nem akartam szólni Nazzodnak. Irtózattal töltött el már a gondolat is, hogy az ő gyógyító főzeteit kelljen lenyelnem. Láttam én miből készülnek azok! 

Kábulatomból az riasztott fel, hogy Merix és Villám élénk karattyolásba kezdett a falu felcicomázott vezetőivel. Sziszegtek és krákogtak, fogalmam sem volt, hogy ezt a nyelvet, hogyan lehet megtanulni. Inkább a szobor fényeit figyeltem. Szép darab, Sharnban láttam egy ehhez hasonló vízköpőt valamelyik palotanegyedben. 

Szemem sarkából érzékeltem csak, ahogy a varázslónk int, hogy a sátorban folytatják tovább. „Újabb magánbeszélgetés” – horkantam fel, de aztán derűsen nyugtáztam, hogy az utolsó pillanatban a boszorkánymester még beslisszant a ajtónyíláson. Milyen dühös képet vágott a törzsfőnök. Ha-ha. 

Egy kicsit unatkoztunk kint; én köveket rugdostam, a druida Keltist szekálta: „Mit bámulsz rám, mindjárt pofán b...k!” Persze orkul mondta, a wroati csak bárgyún pislogott vissza. 

Egy fertályóra elteltével vége szakadt a megbeszélésnek, két őr Verna szállására kísért minket. Villám jelzett a papnőnek, hogy zárja be az ajtót, majd pedig valami speciális bűbájba fogott. A kántálás után egy kötél jelent meg a szoba közepén, ami a plafon alól a semmiből lógott alá. „Hajrá, fölfelé!” – adta ki a vezényszót a gnóm mágus, és elsőként kapaszkodott fel. 

Majd tűnt el a kötél végén. Nem tűnt túl biztatónak, de ha ő megcsinálta, akkor nekem is megy, s gyorsan utánaindultam, s egy kis szobában találtam magam. Villám elmondta, hogy ez egy extradimenzionális tér, ahol biztosan nem hallgatnak ki bennünket. 

A beszámolót alig bírtam követni, olyan álmos voltam.. A varázsló arról beszélt, hogy a gyíkoknak felkeltette az érdeklődését, hogy a felszínről jöttünk, azt viszont kétkedéssel fogadták, hogy átjöttünk a szörny barlangján. Erővel próbáltam nyitva tartani a szemem. Azt is elmesélték a hüllőknek, hogy legyőztük a nagy fekete gyíkokat. Én győztem le. Időről időre azt vettem észre, hogy a fejem előre bicsaklik. Merix dragonshardokat emlegetett. A főnök fegyverén és a varázsló karperecén látta őket. Próbáltam úgy tenni, mintha éber lennék. Keltis is szóba került. Nazzod javasolta, hogy vallassuk ki. Lehurrogták, de megegyeztünk, hogy óvatosak leszünk a szobatudóssal. Ezután elaludhattam, mert csak annyit észleltem, hogy mindenki mászik lefelé, és Alicia elnézően mosolyog rám. 

A szoba ajtajában nemsokára megjelent egy helyi harcos, és közölte, hogy kszraag hgradgh ztrattergf. Vagyis a nagy Shanki beszélni akar velünk. Azaz önkéntes szószólónkkal, Villámmal. Amíg a mágus oda volt, a papnő gonoszérzékelő varázslattal rohangált körbe a faluban. Én inkább a falnak dőlve szunyókáltam egy keveset. 

Álmomban egy sokcsápos szörnyeteggel birkóztam egy nagy lávató fölött. Hiába vágtam le a nyúlványait, mindig újak nőttek a helyére. Szerencsére a mágus visszajött, és felébresztett. Örömmel újságolta, hogy valami megegyezésféle körvonalazódik a sámánnal. A bölcs Shanki botját elragadták tőle a fekete pikkelyesek, ha azt visszaszerezzük, akkor kapunk még információkat az elfekről, akik Vernát ide hozták. 

A mágus még azt is megtudta, hogy a gyíkok népét valami Vvaraak nevű próféta hüllő egyén vezette ide a mélybe, s azt a feladatot adta nekik, hogy emeljenek templomot azon a helyen, ahol az isten legyőzött egy erős ellenséget. A népéből a kicsiket arra választotta ki, hogy papként szolgáljanak, a nagyok lettek a véderő, meg voltak a közepesek. Azok csak voltak. Néhány éve megtört az idilli helyzet, a kicsik és a feketék agresszívek lettek, és most már adóként követelik a korábban önkéntes adományokat. 

Szóval nekünk ebbe a templomba kellene elmennünk a sámán botjáért. Villám még azt is hozzátette, hogy fontos, hogy kerüljük el a vérontást. Egyre kevésbé érdekelt a dolog. Mert ugye ez olyan egyszerű lesz. Besétálunk, mondjuk, hogy mi vagyunk azok, akik a botért jöttünk, szépen odaadják, és hazasétálunk. Én úgy gondoltam, hogy vagy elvesszük, vagy ellopjuk. Az elsőt nem lehet, a másodikban nem éreztem magam kompetensnek. Bár Verna már velünk volt, lehetett valami esélyünk. 

Épp ezen vitatkoztunk, amikor kimérten belépett a kunyhóba Ysorgoss, a törzsfőnök. Merix tolmácsolásában előadta, hogy szerinte a bölcs Shanki rosszul méri fel a helyzetet a fekete mocskokkal kapcsolatban. Neki viszont lenne egy ötlete és ajánlata; sürgetett minket, hogy menjünk vele. 

Átkísért bennünket a falu túlsó oldalára, egy félreeső kunyhóhoz, ami előtt két lándzsás strázsált. Amikor észrevettek minket, kihúzták magukat és próbáltak igen marcona képet vágni. „A sámán botja egy értéktelen vacak” – vetette oda Ysorgoss, miközben beterelt bennünket. 

Odabenn egy köpönyeges alak feküdt összegörnyedve a priccsen. Első ránézésre sötételfnek tűnt, bár bőre inkább sötétszürke volt, mint fekete. Két felcserünk nyomban odalépett, és megvizsgálták a halkan nyöszörgő alakot. „Nyílvesszők, elég szarul van” – összegezte a megállapításaikat Nazzod. 

„Négy napja találtunk rá a hídnál” – fröcsögött a szó a főnök szájából. „Még magánál volt, s a nyelvünkön kért segítséget. Cserébe azt ajánlotta, hogy elárul egy titkot. Ysorgoss hüllőszeme mohón villant: „Nem találtunk nála semmit. Shanki próbált rajta segíteni, annyit elért, hogy beszélő állapotba hozta. Az elf azt állította, hogy a romok alatti barlangrendszerből jön. Egy nagyobb csapatnak a felderítője volt, akik egy nagyhatalmú varázsfegyver után kutattak. A főgyík orrlyukai kitágultak- „Azt mondta, hogy koboldok sebesítették meg. Többet nem tudtunk belőle kiszedni. Lázálmában valami Umbrát emlegetett.” 

Villám később elmesélte, hogy Umbra a Xendriken élő árnyékelfek istene. Nem igazán isten, hanem valamilyen misztikus erőféle. Ezt nem nagyon értettem. A sötételfek akkor találtak rá, amikor az ottani mélysötétbe menekültek az óriásokkal vívott háborúban, amikor a sárkányok közbeléptek. Ez az Umbra nem igazán tekinthető jó erőnek, azaz inkább gonosz, a sötételfekből is árnyékelfeket farigcsált. Aztán jöttek az aberrációk és megtámadták Umbra népét. Azóta keresnek az árnyékelfek mindenféle mágikus fegyvert az aberrációk elleni küzdelemhez. 

Ysorgoss felemelte a hangját, és szinte kiabálva folytatta: „Nincs békés megoldás a feketékkel. Csak egy hatalmas vezető és kezében egy hatalmas varázsfegyverrel képes összekovácsolni a népünket, és elfoglalni a templomot. Csak akkor tudunk tárgyalni a mocskokkal. Ők csak az erő szavából értenek. Más út nincs.” 

Villám szemébe nézve lehalkította a hangját, s próbált tárgyilagos maradni: „Ha megszerzitek nekem a varászfegyvert, én cserébe megmutatom nektek merre mentek a maszkos elfek. Shankitól ne várjatok segítséget, ő nem látott semmit.” Kissé kezdtem magamhoz térni. Ez a varázsfegyveres küldetés sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint a sámán botja. Rögtön arra gondoltam, hogy igazi mágikus fegyvert biztosan nem egy hüllő kezébe szánt Dol Dorn; sokkal inkább hűséges szolgálójáéba…