132. Alkalom
Helyszín: Budapest, Kunigunda utca, október 09.
Aktív karakterek: Villám, Nazzod, Merrix, Alicia, Verna, Belfegor
Verna előkerül
- szemelvények Belfegor visszaemlékezéseiből -
YK 1010, Barrakash 7, délután, katakombák mélyén
A párbaj utáni harci láz nem akart elmúlni. Úgy értem, a forróság. Olyan volt, mint Dol Dorn szent dühe, tüzelt a testem, mint egy tizenkét éves ork szuka. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de sokat nem törődtem vele. Majd néha letörlök néhány izzadságcseppet a homlokomról.
A hídnak ezen az oldalán kétfelé vezetett az út, a megmentett két gyíklény harcos az elágazásnál susmusolt. A sötétebb pikkelyes odajött hozzánk és vartyogott valamit. Alicia fordított, úgyhogy mindannyian értettük, amint megköszönte a segítséget. Kívácsi volt, hogy honnan jövünk és merre tartunk.
Teljesen elképedt, amikor a papnő elmondta, hogy a felszínről, a nagy barlang felől érkeztünk. Onnan még nem jött élve elő senki – rázta a fejét hitetlenül – arra lakik a nagy szörny; Éneklő Halál a neve. Merrix tudni szerette volna, hogy a rém hogy néz ki, de csalódnia kellett. Gyíklény barátunk szerint aki látta, az mind meghalt. Illetve nem jött elő élve a barlangból. Illetve lerágott csont lett belőle – tettem hozzá magamban, a szörny barlangjában látott kupacokra gondolva.
A hüllő lándzsások elmondásuk szerint a templomukból jöttek, s útjuk során nem találkoztak hozzánk hasonló szezetekkel. Elmesélték, hogy a nagy fekete fajtársaik őrzik a szent helyet, de vannak még velük kisebbek is, akik a környező területeken tanyáznak. A feljárat hollétére vonatkozó kérdésünkre csak a vállát vonogatta, de hozzátette, hogy a falujukban lakik egy bölcs, talán az tudja.
Nazzod közben halkan közösül odamorogta nekünk, hogy emlékei szerint ilyen gyíklények Q’Barrában laknak, nagyobbak és kisebbek is, csak ezek itten látnak a sötétben, ami meglepő. Szerintem meg nem; mi a meglepő abban, hogy a földalatt nem lámpással közlekednek a gyíkok?
Alicia fennhangon megkérdezte, ami az én fejemben is megfordult: „Hol van Q’Barra?” „ A fasz tudja” – vakkantotta a druida, majd gyorsan korrigált - „azaz Villám”. A varázsló elmagyarázta, hogy ez valami dzsungeles ország keleten, ahol ezek a hüllő fajzatok is sűrűn előfordulnak.
Közben a megmentett gyíklény széles taglejtésekkel magyarázta, hogy a templom felé ne menjünk, mert a feketék arrafelé megtámadnak minden idegent. „Urfgrux, kravtikusz, hroktakusz, hrak, vrakk” – krákogta, miközben fegyverével fenyegetően hadonászott és eljátszotta, hogy ledöf valakit.
Alicia nagyon ráért, és tovább faggatta újdonsült ismerősét: „A ti falutok barátságosan fogad majd bennünket?” A hüllőlény megnyugtatóan a lány vállára tette úszóhártyás kezét: „Igen, ha a nagy sámánnak elmondjuk, hogy segítettek nekünk. Papnőnk kíváncsisága azonban még nem nyert kielégítést, ezért folyatta: „Nálatok tabu a barlang? Szociológiailag?” A kérdés hallatán a pikkelyes harcos furcsán, szinte aggódva nézett rá, majd biztosította, hogy a szörny nem szent dolog, csak megöl mindenkit.
A diskurzus következő része is ilyen stílusban folyt, olyan fontos információkat sikerült megszereznünk, hogy a törzsből még nem járt senki a felszíni világban, még maga a nagy sámán sem; meg, hogy a templom három kajálásnyira van; és nagy, fura fák nőnek a falu közelében és hasonlók. Közben Nazzod és jómagam végignyaltuk a teljes padozatot, és a széttúrt nyomokból csak nagy nehezen állapítottuk meg, hogy Vernáék a falu felé mentek.
Mielőtt útra kelnénk varázslónk még közli, hogy ezek a gyíkfattyak valami nagy fekete sárkányistent tisztelnek, akit valami csata után egy bezárt démonfatty őrzésével bíztak meg, de átállt és ő is gonosz lett; vagy mi. A teológiai fejtegetésből sokat nem értettem, csak mindenttudóan egymásra néztünk a druidával, hogy jó lesz itt vigyázni, mielőtt valami áldozati kövön végezzük a faluban.
Innen több órányi összevissza kavargás következett iszonyú meredek sziklaszirteken, hangyapöcsnyi nyomvonalon haladva. Még jó, hogy Dol Dorn megacélozta szívünket, mert különben biztosan a mélybe zuhantunk volna valami átkozott tárna járatban. Még a szürkepikkelyesek is óvatosan lépkedtek.
Utána tágas barlangtermek következtek; kissé összefolyt fejemben a föld alatti világ képe, mert még mindig lázas voltam, s inkább arra koncentráltam, hogy ne maradjak le. Szerencsére tudtunk pihenni is, megettünk néhány druida bogyót, s ettől jobban lettem.
Nazzod rohadtul ráért, turkált valami gyomot is, azt mondta, hogy pillés perjeszittyó, és tele szájjal vigyorgott. Örültem, hogy örül, bár nem teljesen értettem: nekem közönséges falusi gyomnak tűnt az amit a kezében szorongatott.
Találkoztunk mindenféle őr gyíkokkal is, akikkel vezetőink szóba is elegyedtek; aztán össze-vissza kanyargó járatokon mentünk végig, sok elágazáson keresztül. Vezetőink elmondták, hogy még öt falu van errefelé, de szerencsére a nyomok iránya megegyezett a mi falunkéval, ezért sok órányi kutyagolás után végre megérkeztünk abba a barlangcsarnokba, mely a szürke gyíkok faluja volt.
A terem falán speciális gombafélék ontottak magukból halvány derengést, mely furcsa delejfénybe vonta azt a tizenöt kőkunyhót, mely a pikkelyesek népét rejtette. Az épületek kör alakban helyezkedtek el, bejáratuk egy óriás sárkányszoborra nézett, mely körül különös fénypontok mozogtak. Közelebb érve meglepődve tapasztaltuk, hogy az alkotás egyáltalán nem primitív jellegű volt, hanem nagyon is értő (gyík?) kezek faragták ki.
Merix gyorsan le is ellenőrizte, s megerősítette, hogy a sárkány mágikus. Alicia szerint állandósított táncoló fény varázslatot bűvöltek rá, s arra szolgál, hogy az időt mérjék vele idelenn.
Két kísérőnk mutogatással adta tudtunkra, hogy merérkeztünk, s azt is jelezték, hogy a két nagyobb kunyhó a sámán és fönök lakhelyéül szolgál. A nagyobb persze viszonylagos jelzőként értendő itten, mert az átlagos kunyhók elég nyomorúságosak voltak, jó ha négy pikkelyes ha elfért benne.
Csörtetésünkre persze már tódult is az ajtók felé a falu apraja nagyja. A sámán kunyhójából kilépett egy idősebb gyiklény, szemünk mögötte egy ismerős figurát fedezett fel: nini, hát az ott nem más mint Verna! A gnóm leányzó arcán határtalan öröm áradt szét, ahogy felismert minket, s azonnal Villám nyakába ugrott, persze aztán kaptunk puszit, mi is bőven. Szemmel láthatóan ép volt és egészséges, sőt jól megszokott felszerelését is magán hordozta.
Verna szavaival élve a következő történt vele az eltelt pár napban:
„Hát igen érdekes történet ez. Arra tértem magamhoz, hogy gúzsba vagyok kötve, egy ló rázkódik alattam, s még a szám is be volt tömve, valami undorító rongydarabbal. Csak reméltem, hogy nem egy zsebkendő. Az ügetéstől és a fejjel lefelé lógástól csak azért nem hánytam el magam, mert tudtam, hogy akkor megfulladnék.
Megpróbáltam a szokásos módon kibújni a kötelekből, de jól fejbe vertek – vagy mi – mert ujjaim nem igazán engedelmeskedtek, s nagyon gyengének éreztem magam. Hallottam, hogy több lovas is kísér, de pontosan nem tudtam kivenni hányan vagyunk. Egy hegyi ösvényen mentünk elég sokat, nem emlékszem pontosan mennyit, valószínűleg időnként elvesztettem az emlékezetemet.
Egy idő után megérkeztünk valami erődszerű épületbe, láttam amint egy nagy kapun keresztül belovagolunk. Az udvaron aztán ketten megfogtak, mint valami kötözött sonkát, s levittek valami pincehelyiségbe, s betettek egy cellába.
Innentől kezdve felgyorsultak az események. Nem telt bele sok idő – talán csak percek – amikor a semmiből köpenyes alakok bukkantak fel, és harcba bocsátkoztak az őrökkel a cellám előtt. Az őrök gyorsan lehanyatlottak, s a csatazaj elült. Fekete ruhába öltözött, félelmetes maszkot viselő alakok álltak az ajtó előtt, s az egyikük közölte, hogy velük kell mennem, ha életben akarok maradni. Nem volt sok választásom.
Felsegítettek a priccsről, és kitámogattak a folyosóra. Még mindig nagyon kába voltam, s ezért a képek kicsit összemosódtak az alagútban. Arra emlékszem, hogy felmentünk valami lépcsőn, fel az erőd falára, ott egy kötélen leereszkedtünk a túloldalra. Valaki biztos levihetett, mert olyan állapotban másként nem jutottam volna le.
Az erdőben az egyik maszkos – mint később kiderült a csapat vezetője - rám varázsolt valamit, amitől azonnal jobban lettem. Azt mondták, hogy velük kell, hogy menjek, ha még az életben találkozni akarok veletek. Mindig egy beszélt hozzám, az út további részében is. Jól beszélt közösül, de érezni lehetett rajta az idegen akcentust.
Számszerint öten voltak, mind hasonló komor maszkot viselő komor harcosok. Ketten mintha nem is élőlények lettek volna; fáradhatatlanul mentek és enni sem láttam őket soha. A maradék kettő inkább tűnt emberinek, az egyikük biztosan varázsló lehetett. Azonban szűkszavú vezetőnk sem az úticélról, sem magukról sem mondott semmit; hiába kérdezgettem. Egyszerűen félrefordult.
Talán a harmadik nap lehetett, amikor egy troll és goblin hordája megtámadott bennünket. A harc azonban csak rövid ideig tartott; a maszkos mágus egy hatalmas villámvarázslatot lőtt az útonállókra, mire azok közül többen elestek, a maradék pedig hanyatt-homlok elmenekült.
A támadók megfutamítása után egy sziklához mentünk, ami egy nagy barlang bejáratához közeli furcsa fa alatt feküdt. Vezetőnk itt babrált valamit, majd a szikla túlsó oldalára kalauzolz bennünket, ahol egy járat indult a hegy gyomrába.
Itt jó sokáig meneteltünk – több volt, mint egy nap – átkeltünk szurdokokon és egy lávatón is, míg végül megérkeztünk ide a gyíklények falujába. A föld mélyében már semmilyen ellenállásba nem ütköztünk.
Itt a faluban a maszkosok főnöke hosszasan tárgyalt a sámánnal, majd közölte velem, hogy ők most továbbmennek, én viszont itt maradok, s reméli itt fogok találkozni veletek. Még azt is hozzátette, hogy bizonyos argonesseni erők azt gondolják, hogy csapatunk veszélyt jelent rájuk nézve, ezért próbálnak megölni minket. Ők (a maszkosok) viszont Aerenalról jöttek és segítenek nekünk. Én maradjak itt, a sámánnal minden meg van beszélve. Eltűnődve még azt is megjegyezte, hogy már így is komolyan beavatkoztak olyan dolgokba, amibe nem lett volna szabad
E
