A Szellemharcosok imája
-Nagyapó, mondj el egy történetet!
-Rendben van. Az idők hajnalán, amikor még a sivatag összes állata...
-Nem, nem, ne ilyet... egy igaz történetet!
-Olyat, ami tényleg megtörtént?
-Igen! Mesélj arról, milyen volt a te gyermekkorod.
-Nos, akkor térjünk vissza együtt a régmúlt időkbe...
Ketten üldölgéltek a szárított pálmafalevéllel borított tetejű, fehérre meszelt falú kunyhó ajtajában. Az öreg zaulkár gyengéden karolta át a fiút, miközben elgondolkodva tekintett az esti égboltra. A nap már jóideje eltűnt a nyugati látóhatár alatt, a csillagok pislákoló fényei sorra gyúltak ki az egyre sötétedő háttér előtt. Még néhány perc, és megjelenik a palota komor épülete felett a Hold is, hogy megkezdje szokásos éjjeli vándorútját. A fiú várakozón tekintett az öregemberre, de nem szólt egy szót sem.
-Elmesélem neked, hogy történt, amikor a Szellemharcosok meglátogatták Hamshakrant – kezdett bele váratlanul az idős férfi a történetbe. Azon a nyáron töltöttem be a nyolcadik évemet. Emlékszem, édesanyám milyen boldog volt. Ő a palotában dolgozott a konyhán, és jó kapcsolatainak köszönhetően sikerült kijárnia, hogy szolgálóként engem is felvegyenek. Kezdetben én is a konyhán dolgoztam: ha kellett, mosogattam, kókuszdiót törtem, datolyát szárítottam, vagy éppen felmostam a követ a lakomák után. Azonban néhány hét elteltével váratlanul magához hívatott a palotabég. Ő felügyelt arra, hogy a dolgok rendben menjenek a palotában, és hogy az emírnek ne lehessen soha panaszra oka. Elképzelheted, menyire meg voltam ijedve, de szerencsére nem a munkámban talált kivetni valót. A palota vendégszárnyában nyitottak meg új lakosztályokat, és oda keresett kiszolgáló személyzetet. Így kerültem fel a konyhából a palota egyik legszebb, legújabb részébe. Kezdetben nem sok dolgom volt, a folyosókat jártam, ismerkedtem az új szobákkal és az új felügyelővel, akihez a többi apróddal együtt tartoztam. Amikor csak tehettem, minden időmett a legfelső emeleti balkonon töltöttem, ahonnan az egész oázist be lehetett látni. Innen nézve tűntek legszebbnek a naplementék is. Aznap délután is a balkon korlátjára dőlve bámészkodtam, amikor megpillantottam a palota felé közeledő kis csapatot. Egy különös kinézetű nő haladt a menet élén, mögötte vonult az út porával borított, fáradtságtól elcsigázott hat társa. Álmomban sem képzeltem volna, hogy Ők hatan lesznek azok, akik történelmünk új fejezetét írják majd az elkövetkező napokban... Gondolkodásra egyébként sem maradt időm, mert meghallottam a felügyelő éles kiáltását. Sorakozóra hívta az összes szolgát: végre vendégek foglalják el a felújított lakosztályokat!
- És mondd, nagyapó, mikor derült ki róluk, hogy ők a legendák nagy Szellemharcosai? – szólt közbe kissé türelmetlenül a fiú.
- Ó, az csak jóval később – mosolyodott el az öreg. Az érkezésük másnapján tarott audiencián ugyan maguk adtak elő történeteket hőstetteikről, azonban akkor még kevesen voltak, akik komolyan vették őket. Az emír ennek ellenére bízott bennük. Én személyesen akkor találkoztam velük először, amikor az audiencia előtt kedvenc balkonomon fogyasztották el estebédjüket. Csak álltam az asztaluk mellett, tágra nyílt szemekkel, és csodálattal néztem rájuk. Még nem tudtam, kik ők, mekkora hatalom birtokosai, mégis, olyan kisugárzásuk volt, aminek nem tudtam ellenállni. A felügyelő megparancsolta, hogy teljesítsük minden kívánságukat, ugyanakkor jegyezzünk meg minden szót is, ami elhangzik az asztalnál. Próbáltam is fülelni, de jelenlétük teljesen megigézett.
A távozásukat követő hetekben azonban futótűzként terjedt az oázisokban a Szellemharcosok korábbi hőstetteiről szóló beszámolók. Állítólag a főmufti egyik emberének járt el a szája, akit azzal bíztak meg, hogy derítse ki, valóban igazak-e a meghallgatáson előadott történetek.
- Mesélj róluk, nagyapó!
- Hmm, kivel is kezdjem... A legfeltűnőbb jelenségek a Balog fivérek voltak. Legalábbis mindenki azt gondolta róluk, hogy testvérek. Mindketten hatalmas termetűek voltak, látszott rajtuk, hogy nem tisztán embervér folyik ereikben. Es Balog, a nagyobbik közülük, a fegyverek szakértője volt. Azt mondják, a kétkezes csatabárd volt a kedvence. Szerette azzal meglepni ellenfeleit, hogy harc közben váratlanul egy kézbe vette a hatalmas kardot, szabad kezével pedig egyszerűen letaglózta a megzavarodott ellenséget. Zé Balogról ugyanakkor az a hír járta, hogy a nyers erő helyett a természet erőit tudta szolgálatába állítani a csatában. Parancsolt a szeleknek és az állatoknak: értette nyelvüket, és engedelmességre kényszerítette őket puszta akaratával. Sokan azt tartották, hogy ő az állatok királya. Nem tudom, mennyi volt mindebből az igazság, de azt tudom, hogy Zé Balog kedvenc italává az erjesztett tevetej vált a palotában: fertályóránként kellett újratöltenem hatalmas korsóját.
Aztán ott volt a két gnóm – alacsony növésű, fura kis szerzetek. A lányt Craxi-nak hívták...Craxi, a Sivatag Szelleme. A szóbeszéd szerint fürge és ravasz volt, mint a homoki róka, valamint gyors és halálos, mint a zöldfejű vipera. Állítólag egyszer fényes nappal emelt el egy Sivatag Rózsáját egy hadradzsi főúr kincseskamrájából, amit két tucat őr őrzött éjjel-nappal. A másik gnómot – aki talán a lány bátyja volt – Prücsöknek hívták. Jelentéktelen külseje ellenére félelmetes hatalom birtokában volt. Puszta akaratával tudott változtatni dolgokon, a semmiből volt képes előteremteni tárgyakat, mások akaratát tudta megváltoztatni. Egyszerre volt félelmetes és tiszteletet parancsoló. Amikor pedig kiderült, hogy Istenünk egyik sivatagi szent helyén egymaga szembeszállt a helyet megszentségtelenítő sivatagi démonnal, és elkeseredett bűbáj-csatában legyőzte azt, egyenesen hősként ünnepelték oázis szerte.
De ne feledkezzünk meg Ariana-ról sem! A legszebb lány volt, akit valaha láttam. Az emír fiának a szívét is összetörte. Úgy tartják, kapcsolatuk megmaradt a testvéri szeretet szintjén, de életük végéig kitartottak egymás mellett. A legenda szerint a lányt érzelmileg rettenetesen megviselte egy ork herceggel folytatott szerelmi kapcsolata egy nagyon távoli országban, és attól fogva képtelen volt a szerelemre...legalábbis így tudható Zé Balog harsány elbeszéléséből, amit az ötödik korsó kumisz elfogyasztása után adott elő.
- Nagyapó, ez nagyon szép történet volt. De ki volt a hatodik szellemharcos?
- Ó, igen. Ott volt még Merix, mind közül talán a legkülöncebb. Őróla szinte semmi sem tudható. Szerette időnként Bozdirgonnak hívni magát, de hogy ez valóban a neve volt-e, vagy csak egy cím a Szellemharcosok között, sosem derült ki. A legendák úgy tartják, hogy minden Szellemharcos hordoz magában egy titkot. Az övé talán éppen ez volt. Tudod, Ők már csak ilyenek...
Az öreg zaulkár elhallgatott, tekintetét ismét az éjszakai égbolt felé fordította. Közvetlenül felettük vöröslött az éjféli Hold hatalmas korongja. Az öreg megborzongott.
- Nagyapó, mitől ijedtél meg? – kérdezte a kisfiú.
- Nincs semmi baj – válaszoltan kissé bizonytalanul az öregember. Túl hidegek már a sivatagi éjszakák öreg csontjaimnak. Gyere, menjünk be lefeküdni.
A kisfiú fürgén talpra ugrott, és belépett a kunyhóba. Az öreg követte, de az ajtóból még egyszer visszanézett: a pálmafák felett gúnyosan vigyorgott rá a Hold.
