Klónok Arca

(Game of Clones)

avagy fejezetek egy soha meg nem írt regényből

Verna

Belfegor fej fölül indított kétkezes csapása ellenállhatatlan erővel hasította át a ló nagyságú rémhiéna vastag gyapját, s mélyen a bordái közé hatolt; a harcos alig bírt elugrani az összeroskadó hatalmas test útjából.

-„Bravó, bravó!” – lépett elő a hátsó sorból Jessica. -„Ha nem lenne összekötözve a kezem, akkor most megtapsolnálak benneteket” – mondta félig gúnyosan. „Innentől azonban nem lesz ilyen egyszerű dolgotok.”

Verna hallgatta a vöröshajú lány szavait, s minden egyes mondattal növekvő gyűlöletet érzett Elyanna állítólagos ikertestvére – sőt, az egész Vörös Testvériség és a sárgavérű ellenlábasaik iránt is. Gondolatai visszaszálltak a sivatagba érkezésük első napjaihoz. Kezdetben annyira egyszerűnek tűnt minden. Tiglarban találkoztak Trevenorral, feltűnés nélkül csatlakoztak a Hadradzs-ba tartó karavánhoz, és minden adott volt ahhoz, hogy álcájukat megőrizve megérkezzenek a Belső Sivatag pokla előtti utolsó településre, ahol még némi felkészülésre adódhatott lehetőség, és ahol állítólag egy újabb titokzatos összekötő várt rájuk, akiről a borkereskedő csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy Irwashának hívják. Azon a napon fordult rosszra minden, amikor a zaulkárok először rajtaütöttek a karavánon, majd a túlélők a régi templom romjai között kerestek menedéket. Aznap éjjel kerültek közelebbi ismeretségbe a két különös nőszeméllyel, és onnantól kezdve a dolgok egyre rosszabb fordulatot vettek.  Először jött az újabb zaulkár támadás, majd jött Mah’addir... itt kezdődött a vérfürdő, és a hidegvérű gyilkosságok sora: a foglyok, a vadászbíró... Aztán mindez folytatódott Hadradzsban, a Sárgavérűek főhadiszállásán. Verna nem tudta volna megmondani, hány holttesten kellett átgázolni azért, hogy most itt állhassanak, a kincseskamra ajtajában. „Hová süllyedtünk?” – futott át agyán a gondolat. „És mindezt miért? Milyen hatalom szolgálatában? Milyen felsőbb cél érdekében? Vajon mi magunk is vérszomjas szörnyetegekké változtunk, mint ezek a sárgavérű ember-hiénák? Véget kell vetni ennek az őrületnek, mégpedig most azonnal!”

Hallotta, amint Jessica mondókája végéhez közeledik:

-„A sikerhez viszont az szükséges, hogy levegyétek a kezemről a béklyót, és visszaadjátok a maszkomat. Ezek nélkül a Hallgatag Szolga könnyedén gyanút foghatna. Döntsetek gyorsan!” – mondta magabiztosan. „Ha jól értem, a Testvériség mindjárt itt lesz...”

A mentális kapcsolaton kétségbeesett üzenetet küldött társainak: „Nem mehetünk ide be! Ez egy halálcsapda! Bolondok vagytok, ha bíztok ebben a hazug gyilkosban!”

Merix

„Amit csak kívánsz, kislány! Bár ha tudnád, hogy a béklyóiddal együtt még sokkal izgatóbb vagy. Ha ezen túlleszünk egyszer, meghívlak a nővérkéddel együtt egy vidám estebédre, csak mi hárman. Nem bánom, hozhatjátok Dallilát is, a férfias megjelenése különösen ínyemre való falattá varázsolja.” Hangosan azonban ezt mondta: „Rendben, ne is késlekedjünk, még ideérnek kedves barátaid, és elhalásszák az orrunk elől jól megérdemelt jutalmunkat. Meséld el szépen, hogy is néz ki a szoba belülről, hol van a pénzesláda, meg az a félelmetes sivatagi homokhuszár. Hogyan fogunk bejutni? Van valamilyen protokoll, amit bent követni kell? Mesélj még a riasztóról, meg arról, hogy hogyan fogunk kijutni azután, hogy kitömtük magunkat arannyal.”

-„Csak lassan a testtel, vitéz uram!” Jessica arcán gúnyos mosoly suhant át. „Haladjunk szép sorjában. A szoba 6-szor 8 méteres, a bejárattal szemközti falnál, egy emelvényen található a kőszarkofág, ami az aranyat rejti. A bejárattól balra lévő falnál áll a Hallgatag Szolga. Nincs semmilyen különleges protokoll, határozottan a szarkofághoz kell menni, beállítani a tárcsákat a megfelelő állásba, mire a szarkofág teteje felnyílik. Kifelé menet az ajtón lévő ugyanilyen tárcsákat szintén be kell állítani, ez nyitja az ajtót. Ha a riasztót valamilyen oknál fogva aktiválná az őr, akkor kimenni csak a kulcsokkal lehet, ugyanis - mint ahogy már minden bizonnyal te is kitaláltad - az ajtó mindkét oldalán használhatók. Úgy fogunk bemenni, hogy két társadra álcázást varázsolok, egyiküket Iruána, másikukat El Avein képmásává változtatva. Magam pedig a Suttogót fogom alakítani, ha nincs ellenedre. „Mosolyogj csak, kislány, akkor is fogsz majd, amikor Merix bácsi az ölébe ültet, és megfedd a sok rosszaságért, amit műveltél velünk?” - gondolta. Most Merixen volt a mosolygás sora, amitől viszont Jessica szemmel láthatóan zavarba jött.

-  „Nos, ha nincs több kérdés, javaslom, hogy ne késlekedjünk tovább!”- mondta hirtelen a vörös hajú varázslónő, és a többiek felé fordult. Merix azonban elkapta a karját, és maga felé perdítette.

- „Máris változik a terv, szépségem!” – sziszegte. „Te szépen kintmaradsz, én pedig megkérem Nazzod barátomat, hogy az első gyanús jelre simogassa meg a gyönyörű buksidat túlméretezett sétapálcájával.” „Én fogok bemenni Villámmal és Belfegorral. Magamat átváltoztatom magaddá, Te pedig átváltoztatod Belfegort Iruánává, Villámot pedig a Hiénává. Van ellenvetés?” Közben a mentális kapcsolatban is megismételte a kérdést: „Van ellenvetés?” –„Van!” – jött Vernától a válasz. „Szavazzunk!” „Nincs szükség szavazásra, Verna! Ez itt egy olyan lehetőség, amit nem hagyhatunk ki! Nagy áldozatot hoztunk azért, hogy itt lehessünk, ennyi kárpótlás jár nekünk.” Nem érkezett ellenvélemény. Jessica sem ellenkezett, hanem hozzáfogott a varázsláshoz. Merix mentálisan folytatta: „Nazzod, Verna, Alicia. Ti kintmaradtok a lánnyal, meg a kulcsokkal. Mentális kapcsolatban maradunk, ha valami balul sül el odabent, szólunk, ti pedig kinyitjátok a kulccsal az ajtót, hogy ki tudjunk menekülni. Odafordult Jessicához: „Indulhatunk is...” A lány arcára újból kiült a gúnyos mososly, ezúttal jóval határozottabban. „...miután elárultad a kódokat.” – fejezte be Merix a mondatot, és szélesen elvigyorodott. Jessica haragosan köpte a szavakat: „Aranykorong: 09. Ezüstkorong: 71. Bronzkorong...ezt nem tudom pontosan. 51-től 55-ig bármi lehet. Igyekezzetek!” A három kulcs egyszerre fordult a zárban.

Villám

Már akkor érezte, amikor felállt az asztaltól, hogy valami nincs rendben. Reggel, indulás előtt „vendéglátóik” bőséges reggelivel lepték meg a csapatot. Az asztalt roskadásig rakták mindenféle ételekkel és italokkal, melyek többségéről még csak sejtése sem volt, mi lehet. Őstöl örökölt kíváncsiságtól hajtva sorra végigkérdezett mindent a felszolgáló személyzettől. Volt ott omlós bárányhúsból készült „kebab”, zöldséges rizottó kukoricával és pirított hagymával (ezt a helyiek „kusari”-nak hívták), valamint vastagon fűszerezett „kofta”, azaz húsgombóc. A húsos ételek mellett voltak még ott olajban sült, tésztába csomagolt zöldséges roládok, dinsztelt káposztával, főtt kukoricával meg sárgarépával töltve, meg kirántott zöldségfasírtok, nagy adag friss zöldséggel körítve.  Külön asztalkán terítettek meg az édességeknek, melyeket ezüsttálcákon helyeztek el: mézes mandulával töltött „baklawa”-t, búzadarás datolyával sütött „makroud”-t, fahéjjal és mogyoróval megszórt pudingot, és a nagyon ínycsiklandó, „Ishaltár ujjá”-nak nevezett különlegességet. Mint Villám megtudta, ebben egy helyi gyümölcsspecialitás van, amit banánnak neveznek. Tesznek mellé vaníliaesszenciával, tejjel és cukorral elkészített jeges édességet, leöntik olvasztott csokoládéval, majd az egészet beborítják tejszínnel, amit kecsketejből nyernek ki, és szakértő módon habosítanak. Villám elhatározta, hogy a tudományos alaposság igényével fog eljárni, és végigkóstol mindent, amit csak bír. Mindenből csak egy falatocskát, nehogy baj legyen. Mire „Ishaltár ujjá”-hoz ért, tudta, hogy ki kellene hagynia a szemet gyönyörködtető édességet, de nem tudott ellenálni. Maga elé vette az izléses porcelán edénykében tálalt desszertet, öblös végű kanálkájával jókora darabot vágott le a banánból, alaposan megforgatta a csokoládéöntetben és tejszínhabban, majd szájába tömte a jókora falatot. Szeme sugárzott a gyönyörűségtől, miközben a tejszínhab félig elborította az arcát. Döbbent tekintetek szegeződtek rá, de ő csak bólogatott, miközben kézfejével próbálta tisztára törölni magát. Ekkor lépett be Elyanna, és meglepetését mesterien palástolva szólt Villámhoz: - „Egészségére, kedves varázsló uram, remélem elégedett volt a reggelivel. Látom, éppen befejezte az evést, ajánlhatok esetleg egy méltó italt is a végére?” „Hogyne, hogyne.” – válaszolta elfúló hangon a gnóm, - mindenképp szeretném leöblíteni ezt a sok finomságot.” Elyanna felemelt egy ezüst rajzolatokkal gazdagon díszített, fehér porcelán kancsót az asztal közepéről, leemelte porcelán fedelét és egy pici csészébe öntött a tartalmából. Erősen gőzölgő, koromfekete ital csordult a csészébe. Átható, egyhén szúrós, ugyanakkor nagyon kellemes illat töltötte meg néhány pillanat alatt a helyiséget. –„Koriander” – mondta mosolyogva Elyanna, amikor megpillantotta Villám önkéntelenül kitáguló orrcimpáit. „Ezt pedig kávénak hívjuk” – mutatott a csésze tartalmára. „Minden napunkat vele kezdjük, felfrissíti az elmét és az érzékeket. Csak óvatosan, nagyon forró!” Villám lassan ajkához emelte a csészét, és nagyon vigyázva, hogy meg ne égesse magát, egy apró kortyot vett a szájába, majd lenyelte a fekete folyadékot. A következő pillanatban úgy érezte, mintha mellbevágták volna, köhögéstől fuldokolva próbálta letenni a csészét az asztalra, de nem sikerült neki. A kávé a kezére löttyent, ő pedig felüvöltött. „Elnézést, nagyon erős ital ez, aki nincs hozzászokva, az bizony könnyen így járhat.” Elyanna tettetett udvariassága alig palástolta kárörömét. „Itt van egy kis víz, Villám mester, húzza meg jól ezt a palackot!”

Ahogy elindult a hátizsákjáért, tudta, hogy előbb-utóbb baj lesz. Gyomra megkezdte küzdelmét súlyos terhével, és csak remélni tudta, hogy megbírkózik a feladattal. Egészen eddig nem is volt komolyabb gondja, de most, hogy az elmúlt percek harci láza tűnőben volt, ismét érezte, hogy a vihar a gyomrában még korántsem ért véget. Próbált koncentrálni Jessica szavaira, majd Merix hagymázas haditervére, de egyre nagyobb erőfeszítései ellenére sem sikerült követni szavaikat. Legbelül érezte, hogy ez így nem fog menni, Jessica talán hazudik, és a vesztükbe akarja őket küldeni, és minderre rátesz még Merix is vakmerő vállalkozásával. „Vakmerő, mint a bányaló!” – futott át Villám agyán nagyapja egyik kedvenc mondása, s a gondolat halk nevetésre késztette, de ahogy rekeszizmai összerándultak, olyan fájdalom tört rá, hogy összegörnyedt. „Jól vagy, Villám?” – hallotta mentálisan Alicia kérdését. „Persze, semmi baj, csak Ishaltár ujja csiklandozza a hasfalamat”. Kipréselt magából egy mosolyt Alicia irányába, aztán megpróbált koncentrálni Merix szavaira. Látta átváltozni társait, majd látta, ahogy Jessica hozzá lép, és őrá is varázsolni kezd. „Milyen csinos hiéna lett belőled, Villám!” – röhögött Merix-Suttogó. Ha mindig ilyen férfias és vad lennél, te is élvezhetnéd ágyam melegét.” Villám rá se hederített. Valami motoszkált a fejében, de nem tudta, mi lehet az. „Valamit elfelejtünk. Valamit még el kellene intézni. Várjunk még egy pillanatot!” Ám ekkor gyomra újra görcsbe rándult, a gondolat végleg elillant, a kincseskamra ajtaja pedig kitárult.

Merix

Határozott léptekkel haladtak előre a teremben. A Suttogó ment elöl, arcán a mágikus aranymaszkkal, mögötte Iruána csörtetett nagy zajjal teljes páncéljában, vállán hatalmas puskájával, mellete pedig El Avein, a Hiéna osont ragadozólépteivel. Éppen elhaladtak a baloldali falnál strázsáló alak előtt, akit a Sárgavérűek csak Hallgatag Szolga néven emlegettek. Testét és arcát fekete burnusz takarta, csak éjsötét szemei villantak elő időnként a csuklyarész alól. Két hosszú tőr volt a derekára kötözött hüvelyekben. A Hallgatag Szolga ekkor megszólalt: - „Üdvözlöm a Triumvirátus tagjait a Kincseskamrában!” Hangja mély volt, nyugodt, ugyanakkor fenyegető is. Egy rövid pillanatig a Suttogó arcára kiült a meglepetés. Szerencsére aranymaszkja megóvta a lelepleződéstől. – „Üdvözlet neked is!” – mondta egy lélegzetvételnyi szünet után, és ismét hálát adott a maszkjának, hogy hangja remegését artikulátlan hörgéssé transzformálta. Megállás nélkül lépkedett tovább az emelvényen álló szarkofág felé, és csak remélni tudta, hogy Iruána és a Hiéna is így tesznek. A szarkofághoz érve visszanyerte magabiztosságát. Szinte már a kezében látta az aranyérméket, érezte súlyukat a markában... és ekkor belényilallt a felismerés. „A markunkban nem sok aranyat fogunk kihozni!” Gyors pillantást vetett társaira, és rádöbbent, hogy náluk sem lát zsákokat. „Ishaltár összes fattyára, a zsákjaink nem részei az illúziónak!” –  hörögte mentálisan. A Hallgatag Szolga megköszörülte a torkát, amitől a Suttógó észbe kapott. Határozott mozdulattal állította az arany korongot a 9-es számra, majd az ezüstöt a 71-esre. Ekkor megtorpant. Tudta, hogy öt szám közül kell kiválasztania három próbálkozásból a megfelelőt, és ha nem sikerül, akkor nagy bajban lesznek. Hatalmas bajban. De ezzel a lehetőséggel nem is kell foglalkoznia. Egyszerűen NEM lehet baj. Gyors mozdulattal tekerte a bronz korongot az 52-es számhoz. Semmi. Hallgatózott, de semmi.  Rossz számot választott, pedig ez nem történhetett volna meg. Továbbtekerte a korongot, majd az 55-ösnél hirtelen megállította. „Ez az!” – kiáltott magában. „Nyílj ki, te rohadék!” A szarkofág teteje azonban nem moccant. Érezte, hogy könny szökik a szemébe. A Hiénára pillantott, de inkább elfordította a tekintetét. A vadállat szemei gyilkos Villámokat szórtak. „Biztosan elromlott ez az átkozott szerkezet! Az a mocskos gnóm jól átverte ezeket a szerencsétlen idiótákat, és már hét határon túl jár a kicsalt munkadíjjal. Légy átkozott, Tymald Grakheon!” Keze remegni kezdett, miközben gondolatok cikáztak fejében. „Az 54-es biztosan nem jó, miyen már az, hogy 54, tehát 51 vagy 53, de inkább 51, bár a 71 is 1-re végződik, tehát mégis inkább 53...” – keze magától indult el, szinte oda sem nézett, majd megállt a tekerő mozdulat, s ő elengedte a korongot. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig semmi sem történt. „Meneküljünk!” – próbálta a mentális térbe üvölteni, ám a kövön gördülő kő robaja beléfojtotta a szót. A szarkofág teteje  lassan emelkedni kezdett, minden kétséget kizáróan valamiféle mágia mozgatta, de a Suttogó ezt már nem láthatta. Bámuló szemei a bronz korongra tapadtak, mely az 54-es számnál pihent meg. „Ishaltár, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved!” A Hallgatag Szolga jelentőségteljesen felhorkantott.

Hallgatag Szolga

 „Én vagyok a Terem Őrzője. Nincs itt senki rajtam kívül. Nincs riadó… Az ajtó nyílik. Ha a triumvírek azok, nincs riadó. Ha más az, akkor riadó. Mérget kienged. Tőröket előhúz. Támadás! Üt-üt-üt-lép, üt-üt-üt-üt-lép… A triumvírek azok. Nem gyanús. Nincs riadó.”

-„Üdvözlöm a Triumvirátus tagjait a Kincseskamrában!”

„A Suttógó térde megroggyan. Gyanús… Nincs riadó. A szarkofághoz mennek. Nem gyanús. Nincs riadó. A kombinációt állítja be a Suttogó. Nem gyanús. A harmadik számot elsőre eltéveszti. Nincs riadó. A harmadik számot másodjára eltéveszti. Gyanús. Nincs riadó. A harmadik számot harmadjára jól adja meg. A szarkofág kinyílik. Nem gyanús. Nincs riadó. Várakoznak… Nincs riadó. Nézelődnek. Nem gyanús. Én vagyok a Terem Őrzője. A Suttogó adta nekem ezt a címet. A Suttogó ígért nekem egy aranyláncot is, ami kifejezi a cím fontosságát. A láncot még nem kaptam meg. Még mindig nézelődnek…

-„Uram! Szeretném megtudni alázattal, hogy amit a múltkor megígért, mikor kaphatom meg?”

„Néznek. Nem beszélnek. Gyanús. Nincs riadó… Válaszol. Nem felejtette el. A láncot hamarosan megkapom. Nem gyanús. Nincs riadó. Varázsol… Zsákot varázsol a semmiből. Nagy varázsló. Nem gyanús. Kiveszi a ládát a szarkofágból. Berakja a zsákba. Pakolják az aranyat is a zsákba. Mind a hárman, két marokkal. Nem gyanús. Jól megtömik a zsákot. Bezárul a szarkofág. Elindulnak kifelé. Nem sok maradhatott. Nincs riadó. Kinyitják az ajtót. Távoznak. Nem gyanús…

„Én vagyok a Terem Őrzője. Nincs itt senki rajtam kívül. Nincs riadó… Az ajtó nyílik. Ha a triumvírek azok, nincs riadó. Ha más az, akkor riadó. Mérget kienged. Tőröket előhúz. Támadás! Üt-üt-üt-lép, üt-üt-üt-üt-lép… A triumvírek azok. Nem gyanús. Nincs riadó.”

-„Üdvözlöm a Triumvirátus tagjait a Kincseskamrában!”

„Zsákjaik vannak. Nyitják a szarkofágot. Pakolják az aranyat a zsákokba. Nem hagynak semmit. Nem hagynak semmit! Gyanús. Nincs riadó. Bezárják a szarkofágot. Elindulnak kifelé. Nincs riadó. Kinyitják az ajtót. Távoznak. Nem gyanús…

„Én vagyok a Terem Őrzője. Nincs itt senki rajtam kívül. Nincs riadó… Melegszik a levegő. Nem gyanús. Nincs riadó… Nagyon meleg van. Én vagyok a Terem Őrzője… Kint ég a tűz. Gyanús! Kigyulladt a palota, ég az egész alagsor! Forr a levegő! Riadó! Riadó! RIADÓÓÓÓ!!!!...

VILLÁM

Körülbelül egy fertályóra telhetett el azóta, hogy visszaérkeztek a Testvériség főhadiszállására, és a vöröshajú nagyasszony saját használatra kialakított árnyékszékének ajtaját magára zárta. Elyanna szemét nem kerülhette el szenvedése, bármennyire is próbálta palástolni. A visszafelé vezető úton görcsei egyre erősödtek, és nem volt benne biztos, hogy makulátlan alsóneműben hagyja majd el a fogatot. -„Kedves Villám, szeretnélek kiengesztelni a reggeli merényletért – bár amennyire meg tudtam ítélni, csak magadat okolhatod a bajért.” Szája mosolyra húzódott, de csak egy pillanatra. „Először is szeretném felajánlani privát lakosztályom kényelmét, hogy valamelyest enyhíthess gyomrod fájdalmán. Aztán készíttetek neked egy remek főzetet, a zaulkárok titkos receptje szerint, amitől sokkal jobban fogod érezni magad.” Villám gyanakvó pillantása ismét mosolyt csalt ajkára. „Ne félj, nem fekete lesz a színe, és nem lesz tűzforró.” Azzal rákacsintott, majd kényelmesen elhelyezkedett az ülésén, és gondolataiba merülve mély hallgatásba burkolózott.

A görcsök mostanra elmúltak, gyomra nehéz terhétől nagyjából megszabadult. Mélyeket lélegzett, és végre felszabadultan körbepillantott. Az árnyékszék egyszerűen, ám ízlésesen volt berendezve, vörös kárpit borította falairól hangulatos jeleneteket, portrékat ábrázoló rézkarcok és díszes keretbe foglalt pici olajfestmények lógtak. Kis polcokon színes gyertyák égtek, amik virágillattal borították be a helységet. Valahonnan maga alól vízfolyás halk csobogását hallotta. Építészettel foglalkozó olvasmányaiból emlékezett arra, hogy Khorvaire leggazdagabb háztartásaiban időnként találkozni lehet vízzel öblíthető árnyékszékekkel. Bár személyesen még sosem találkozott ezzel a megoldással, most mégis meg volt győződve arról, hogy éppen egy ilyen szerkezethez van szerencséje. „A gnóm mesterek ennek a legnagyobb szakértői – mint a legtöbb műszaki újításnak, melyek megkönnyítik a mindennapokat” – idézte fel magában az egyik ismeretterjesztő könyv kapcsolódó fejezetét. Behunyta a szemét, megpróbált ellazulni, ám gondolataiban azonnal az elmúlt óra eseményei keltek új életre. Nem akart újra emlékezni, nem akart tudni a mészárlásról, meg a sok ostobaságról amit elkövettek, és amik könnyen a végzetüket okozhatták volna. „Merix, te szerencsétlen, hogy engedhettem, hogy ilyen felkészületlenül berontsunk a kincseskamrába! Persze az én hibám, szólnom kellett volna...” Látta magukat a kis teremben, a szarkofág előtt állva, látta, ahogy a Suttogó tekeri a korongokat, majd látta, ahogy az aranymaszk feléje fordul és tanácstalanul rámered... abban a pillanatban ölni tudott volna, a tehetetlen düh teljesen elborította elméjét a Hiéna hibátlan álcája alatt... nem volt képes a Suttogóra nézni, inkább elfordította tekintetét, és a szarkofág mögötti falra koncentrált... valami festmény volt rajta... talán egy freskó. Akkor ott a teremben nem is figyelte meg nagyon, valami bugyuta jelenetet ábrázolt, mindenféle fura lényekkel... talán sárkányokkal, meg rémisztőn kinéző démonfajzatokkal...

Ebben a pillanatban világosság gyúlt a fejében,  és felkiáltott: „Droaam összes mocskos orkja csiklandozza a hátamat, ha ez nem az Ishaltár kultusz eredetének a kulcsa!” Történelemkönyvek lapjai peregtek lelki szemei előtt, mítoszok keltek életre, hatalmas csaták zajlottak, sárkányok és démonok csaptak össze világokat pusztító tombolással... „A mitikus múltban a Világ még egy volt, és az ős-sárkányok - az elsők és legnagyobbak - uralkodtak mindenek felett. Közülük is a három leghatalmasabb, Syberis, Eberron és Khyber felfedezte a Próféciát, azonban Khyber és Syberis összeveszett miatta. Khybert egyedül Eberron tudta megfékezni tomboló dühében. A fogságba esett Khyber köpte ki magából a démonfattyakat, akik tízmillió évvel ezelőtt elözönlötték a földfelszínt. Közel kilencmillió év múlva a sárkányok újra felfedezték a Próféciát, és felemelkedtek az állati sorból, hogy szembeszálljanak a démonokkal” – idézte fel magában az egyik neves történész művét. „A freskó a sárkányok és a démonok csatáját ábrázolta” - rakta össze magában a látottakat Villám. Hat sárkány és hat démonfatty. Hat jó, és hat gonosz, összesen tizenkét alak a véres háttér előtt. Az ősi Ishaltár hitben az istennek 12 megtestesülése volt, 6 jó és 6 gonosz, ami a későbbiekben változott 12 arccá. Jelenleg a 12 arc közül 4 jó, 4 semleges és 4 gonosz. A kincseskamrában talált ábrázolás viszont azt bizonyítja, hogy Ishaltár ősi alakja erre a régi konfliktusra vezethető vissza, az első világkor időszakára. Ebből kristályosodott ki az évezredek során a vallás mai formája.” Érezte, hogy ez döbbenetesen nagy tudományos felismerés, hiszen ismereti szerint őelőtte még senki sem talált rá erre az összefüggésre. Egy csapásra a tudományos elit soraiba repítheti egy erről szóló, jól megalapozott publikáció. Elégedett mosoly terült szét arcán, keze magabiztosan nyúlt a papírért. Tudta, hogy ideje öblíteni. A sivatag mélyén várt rá az ismeretlen, és a világhír.