1000 YK, Nymm havának 24. napja, Far – Riedra, gyémántösvény, útban Hadradzs felé

„Ez meghalt” – hallottam magam mögül a kapitány borízű horkantását. A horkantás rövid harákolásban végződött, mire felsőtestem emberfeletti reflexeimtől hajtva kissé oldalral fordult. Éppen annyira, hogy a hatalmas köpés útjából még időben kitérjen. A kapitány, mintha mi sem történt volna, még hozzátette: „Még visszajönnek. Most csak megkóstoltak bennünket.”

Nyeltem egy nagyot, és egy ízes káromkodást mormoltam bele a kámzsámba. Egy ilyen világvégi tahó miatt nem kockáztathatjuk küldetésünk sikerét, futott át fejemen a gondolat. Visszanyerve higgadtságomat, figyelmesen végigmértem a körülöttem állókat.  Társaim arcáról nehéz lett volna bármit is leolvasni. Trevnor fontos része volt a tervnek, de az információ, ami különösen értékessé tette, már a birtokunkban volt. Tudtuk, kit kell majd keresnünk ha megérkezünk úticélunkhoz, Hadradzs erődjéhez, melyet a helyi népek csak a Pokol kapujaként emlegetnek.

Két napja indult a karaván Tiglarból, ahol Trevnor testőreinek adva ki magunkat csatlakoztunk a kereskedőkhöz. Küldetésünk végrehajtásának részleteit még Shalquar-ban dolgoztuk ki Signaur ir’Quartasse társaságában. Márpedig a részletekre igencsak oda kellett figyelnünk. Az Álmodó Homály, a quori titkosrendőrség állandó fenyegetése nem hagyott lehetőséget a legapróbb hibára sem. „A mágikus és a pszionikus erők használatára különösen figyeljetek oda”- intett bennünket Signaur. „Egy rossz időben előhúzott varázstárgy, egy figyelmetlenül megidézett erő azonnal elárulhat benneteket. Az Álmodók mindenütt jelen vannak, mágia- és pszionika érzékelésük legendás. Ne kockáztassatok! A felszereléseteket mindig azokban a zsákokban tartsátok, amiket tőlünk kaptatok. Ezeket védőmágiával láttuk el, amely lehetetlenné teszi a belehelyezett tárgyak érzékelését. A képességeiteket pedig értelemszerűen ne használjátok – csakis végszükségben!” Intelmeit megfogadva, mindannyian a helyi viszonyoknak megfelelő, feltűnést nem keltő ruhákban és páncélokban voltunk éjjel-nappal. Első napunk a karavánnal eseménytelenül telt. Ahogy Tiglar falait elnyelte a szürkület a hátunk mögött, már csak a sivatag végtelen némasága vett körül bennünket. Senki nem szólt egy szót sem, csak a szekerek kerekeinek baljós nyikorgása, és időnként egy-egy ökör szomorú bőgése törte meg a csendet. A Gránit Őrség nehéz páncélba öltözött, sokat próbált katonái egykedvűen ültek lovaikon, a karaván hosszában egymástól nagyjából azonos távolságra poroszkálva. Kapitányukat – a köpködő barmot – Oggratt-nak hívták. A támadás során nyomát sem láttam, de most itt nyüzsgött fontoskodva, mindenkinek utasításokat osztogatva. Ekkor ért mellénk a karaván vezetője is, bizonyos Arwaldo, aki nagyon büszke volt arra, hogy valami Kulcsos Ház nevű kereskedőházat képviselhet, és ennek hangot is adott az első nagyobb pihenő alkalmából, amikor egyenként elbeszélgetett minden előkelőbbnek tűnő utassal, minden bizonnyal némi jövőbeni kapcsolati tőke felhalmozása reményében. Legalábbis az efféle tenyérbemászó képmutatásra igencsak érzékeny trolanporti orrom ezt szimatolta. „Ugye jól gondolom, hogy a sajnálatos események ellenére is számíthatunk a társaságukra az út további részében?” – kérdezte váratlanul Aliciához fordulva, nem kevés mesterkélt udvariassággal hangjában. „Természetesen” – felelte Alicia nem kevésbé udvariasan, megvillantva egy gyors mosolyt szája szegletében. "Oggratt kapitány megkért minket, hogy hantoljuk el megboldogult munkaadónkat, de amint végeztünk, azonnal csatlakozunk önökhöz.” Arwaldo elégedetten elügetett impozáns, fekete telivérjén a karaván eleje irányába. „No, lássunk hozzá!” – törte meg a csendet Villám, majd az őrségtől kölcsönkapott, termeténél másfélszer hosszabb ásó nyelének támaszkodva, jelentőségteljesen méregetni kezdte Belfegort. Belfegor állta a kis gnóm tekintetét, és éppen szólni készült valamit, amikor Nazzod izgatottan a levegőbe szimatolt, majd néhány másodpercig a távolba révedve, mozdulatlanul figyelt. „Óriási vihar közeledik!” – közölte öblös, mélyről jövő morgással kísért hangon (Survival check: 33). „A mocsarakban sok hatalmas vihart átéltem, de ez most keményen oda fog vágni a sok nyomorultnak!” Köpenye rejtekéből előhúzott egy összeaszott tyúklábat, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, háromszor átlendítette a bal válla fölött. „Inkább egy légiónyi daelkyr, mint még egy nap ebben a túlfűtött homokozóban!” – mondta kissé ingerültebben, a rá szegeződő kérdő tekinteteket látva. Értesítettük Arwaldo-t is Nazzod időjárás előrejelzéséről. Röviden elgondolkodott, majd kiadta az utasítást: a karaván egy közeli rom felé veszi az irányt, ott fogjuk átvészelni a vihart. „Valaha templom volt, de még most is elég jól védhető, biztonságos helynek számít. A zaulkárok minden bizonnyal vissza fognak térni, de ott helyzeti előnyünk lesz, megtörjük a támadásukat” – közölte bizalmaskodó hangon a részleteket.

Körülbelül háromnegyed órányi menetelés után pillantottuk meg a romokat magunk előtt. A szél ekkor már elég erőteljesen fújt, a homokszemek egyre vadabb táncot járva kavarogtak körülöttünk, a romokat mégis könnyű volt már messziről észrevenni: még számomra is egyértelmű volt, hogy aktív mágia van jelen a falak között. Élénk, kék színű derengés világított a romok irányából, ami az arkán ismeretek órákon tanultakat felidézve nem nagyon lehetett más, mint valamiféle varázslat eredménye. Ezt nálam nagyobb mágiaismerettel rendelkező útitársaim is megerősítették. Ahogy még közelebb értünk, Alicia vallásismereti tudását felidézve megállapította, hogy nagy valószínűséggel Ishaltár, egy ősi nomád istenség temploma felé közeledünk. Villám sem akart lemaradni az okosságokkal. Mint képzett történész, ránézésre mintegy 600 évvel ezelőttre, a zaulkár fénykor idejére tette a templom keletkezésének időpontját. Alicia vallásismeretét azzal tromfolta, hogy Ishaltárt egy istenként tisztelték a nomádok, azonban személyisége nagyon sokszínű volt, és egyes nomád törzsek személyiségének más-más vonását tekintették tiszteletre érdemesnek, ez adta meg az Ishaltár-hit rendkívüli árnyaltságát. Mindeközben megérkeztünk az egykori templom bejáratához. A tágas belső udvart körbevevő romfalakat átható kékes fényesség senkiben nem keltett megütközést. Signaur elbeszéléséből tudtuk, hogy az átlagember errefelé semmit sem tud a mágiáról, pszionikáról, természetfeletti erőkről, aki pedig mégis, az jó eséllyel az Álmodók börtönében végzi. Az udvar közepén hatalmas kút állt, e köré terelték a katonák az embereket, a szekereket pedig a falakon túl állították be úgy, hogy minél hatékonyabb fedezéket nyújtsanak egy esetleges támadás esetére. Merix nem állta meg, hogy titokban egy mágiaérzékelő pillantást ne vessen maga köré. „Erős védőmágiának tűnik ez a kék fényű derengés” – suttogta fontoskodva. Alicia eközben az udvaron szanaszét heverő szobor maradványokat vette szemügyre. Két szobor még szinte teljes épségében állt a kút közelében. „Erről a kettőről már olvastam valahol” – suttogta, majd lélegzetnyi szünetet tartott, és lopva Villámra pillantott. Miután semmilyen reakció nem érkezett, folytatta: „Az ott a Büntető” – bökött fejével a baloldali felé – „emez pedig az Ítész.” Kérdő tekintetem láttán még hozzátette: „Ne nézzél Verna, ennyire emlékszem, és kész!” „Nincs ezzel semmi gond, Alicia. Nem is a tudásodon tátongó lyuk keltett megdöbbenést, hanem ott mögötted, az a három zaulkár ökörhajcsár, akik azt az öreg társukat akarják már vagy öt perce rávenni valamire, kicsit sem leplezett vehemenciával.” Alicia dühösen perdült hátra. „Umdzsák bácsi az, a legidősebb ökörhajcsár” – konstatálta kissé meglepett hangon csapatunk szépe. „Én mindenesetre beöltözök a mágikus felszerelésembe” – dörmögte ekkor a háttérből Merix. Mindannyian követtük példáját, nem sok jóra számítva az elkövetkezendőkben. A katonák az emberek és szekerek terelgetésével voltak elfoglalva, senki nem figyelt ránk. Alicia érdeklődését annyira felkeltette az öreg Umdzsák viselkedése, hogy egy nyelvértő varázslatot magára mondva hallgatózni kezdett. Kis idő múlva velünk is megosztotta megfigyelése eredményét. „Valamiféle nagyhatalmú gonosz jelenlétéről beszél az öreg. Azt mondja, mindannyian meghalunk, ha itt maradunk. Attól tart, hogy a kapitány úgysem fog hallgatni rá, ezért nem is akar szólni neki, de a többiek győzködik, hogy mégiscsak próbálja meg.” „Mivel nagyon őszinte a kétségbeesése, megpróbálom meggyőzni arról, hogy beszéljen Oggratt-tal” – ezzel elindult a kis csoportosulás felé. Én is közelebb lépkedtem hozzájuk feltűnés nélkül, hogy halljam, miről megy a szóváltás. Szerencsére a zaulkárok beszélték a közös nyelvet, így Alicia is tudott kommunikálni velük. Némi diplomatikus szómágiával Aliciának sikerült bizalmat ébresztenie az öregben, akiből hirtelen ömleni kezdett a szó: „Kérem, segítsen, kisasszony! Ez a hely nagyon gonosz. Ez a gonosz lelkek kútja!” – lesütött szemmel az udvar közepén ásító kút felé bökött a fejével. „Itt lakik Avarsal, az üvöltő démon!” A nevet olyan halkan mondta, hogy alig értettem. Ebben az időközben viharos erejűvé dagadt szél sem volt segítségemre. Hegyeztem a fülem, ahogy csak tudtam. „Ha itt maradunk, mind meghalunk!” – folytatta az öreg. „A démon feltámasztja a bedobott gonoszokat! Kisasszony, beszéljen Arwaldo úrral, mert mind meghalunk!” A végén már szinte sikított. Én örültem. Legalább hallottam, mit mond. Alicia röviden próbálta megnyugtatni, majd visszajött hozzánk, és beszámolt a hallottakról. Ismét Villámon volt a sor egy kis helyismereti tudás villantására (Knowledge local check, 32): „A templom egy régi sírkamrára épült. A kútba dobás egy ősi kivégzési mód volt.” Villám ezek után úgy döntött, hogy ő a falakon túl, a szekerek védelmében próbálja meghúzni magát éjszakára. Vele tartottam. Villám racionalitásból táplálkozó megérzései eddig még mindig helyesnek bizonyultak. Alicia viszont megpróbált beszélni a kapitánnyal, teljesen hiábavalóan. Nazzod eközben keresett egy viszonylag védett helyet a falakon kívül. Az egész csapat itt kezdte el bevackolni magát, Alicia is csatlakozott hozzánk a sikertelen meggyőzési kísérlet után. A vihar ekkor már teljes erővel tombolt, mindenfelé homoktölcséreket csavart az ég felé az üvöltő szél, az orrunkig sem láttunk. Láttam Villámon, hogy attól retteg, mikor kapja fel egy erősebb széllökés, és repíti az égbe, talán egészen a csillagokig. Bevallom, engem is hasonló félelem kezdett lebénítani. Hirtelen úgy tűnt, mintha hallottam volna valamit, ami átszűrődött az elemek tombolásán is, és ami félelmetesebb volt a közelben cikázó széltölcséreknél is. Mintha földöntúli üvöltés lett volna, amit a templom udvara felől sodort felénk a szél. Eszembe jutott, hogy az egyesüléskor egy igen hasznos képesség birtokába  kerültem (Clairvoyant sense), mely egyfajta érzékelés volt, amivel távol lévő helyeket is megfigyelhettem. Koncentráltam a képességre, felidéztem magamban a templom udvarát, és máris láttam magam előtt mindent, mintha csak egy ablakon keresztül néznék szét. A „varázsszem” az udvar közepén, a kút szája felett két méterrel helyezkedett el. Láttam az embereket a kút körül összebújva, a katonákat, amint megpróbálnak talpon maradni, és valamiféle őrséget ellátni. Ugyanakkor megláttam a kút alját is. A „szem” hatósugara éppen elég volt ahhoz, hogy lelássak a kút fenekéig. Ahogy erőltettem a szememet, egyre több részletet tudtam kivenni. Először csak a csontokat ismertem fel. Emberi csontvázak és maradványok borították a padlót. Elborzadtam. Ekkor azonban megláttam egy ismerős rajzolatú formát is, aminek csak egy kis része látszott ki a csontok alól, de emlékeztem, hogy az Egyetemen már láttam hasonlót, bár fogalmam sem volt, pontosan mire is lehet jó: egy pentagram két ága lógott ki a csonthalom alól. Újra az az érzésem támadt, hogy üvöltést hallok. Szememet a sötétségbe fúrtam, de a szálló homoktól szinte semmit sem láttam. És mégis, mintha egy alak körvonala kezdett volna elválni a fekete háttértől. Néhány pillanat múlva egészen biztos voltam abban, hogy valaki közeledik felénk… „Valaki felénk tart!” – üvöltöttem, ahogy csak a torkomon kifért. Láttam, hogy a többiek reagálnak kiáltásomra. Ők is a sötétséget kezdték kémlelni. Hamarosan egészen tisztán ki tudtam venni a közeledő alakot: az egyik őr volt az. Hozzánk érve teli torokból próbálta túlüvölteni a vihart: „Oggratt kapitány azonnal látni kíván benneteket!” Láttuk a kétségbeesést a katona arcán, így nem tétováztunk. Amennyire tőlünk telt, siettünk vissza a falak közé. Oggratt nagyon nyugtalan volt. Üvöltve próbálta Aliciának előadni, milyen helyzet alakult itt ki időközben. „Az utasokat nagyon nyugtalanítja ez a rémisztő hang! Kérem, hogy járjanak utána, honnan jön, mi a forrása! Fejenként felajánlok 10 aranyat a szolgálatukért.” „Mennyit?” – Alicia arcára a körülményektől függetlenül kiült az őszinte döbbenet. „Nem bánom, legyen 20!” – ordított egyre ingerültebben Oggratt. „De akkor le is mennek a kútba! Villám Nazzodhoz fordult: „Meddig tart még a vihar?”-kérdezte reménykedve. „Még legalább két óráig!” – dörrent át a viharon is a Kapuőr gyors, határozott válasza. Ezek után nem volt választásunk…

Verna emlékirataiból