YK 1000, Therendor (III.) hó, 11-12. nap

Therendor 11.

Baromira kezdtem unni ezt a patkánylyukat. Mindenütt ez a sok büdös goblin, az idióta vartyogásukkal... Egy kéthónapos gnómnak több sütnivalója van, mint az itt uralkodó szellemi színvonal. Közben azért figyeltem. Villám motyorászott valamit maga elé, úgy hallottam, a lehetőségeinket próbálta összefoglalni, de a többiek nem nagyon figyeltek oda, mindenki el volt foglalva saját kis problémájával.

-„Vhogtaak megígérte, hogy ingyen felkísérnek minket a felszínre... Patrick-ék várnak Khyber’s Gate-ben, a Shamukaar-ban... 5 nap múlva kezdődik a próba... Gurcsák valahol Upper Durában lakik, Highwaterben... van egy scrollunk is Zordan kunyhójából, valami mágia védheti...”

Ennyit tudtam kivenni Villám szavaiból. Bátorítón rákacsintottam a sarokból. Lássa, hogy legalább engem érdekel további sorsunk alakulása.

Közben előkerült valahonnan Vhogtaak. Közölte, hogy naponta két csapattag börtönjelét fogja megpróbálni eltávolítani. Az első kísérletet rögtön...azaz másnap fogja elvégezni. Jól van, kispajtás. Nem is vártunk jobbat tőled.

A nap többi része eseménytelenül telt. Annyit azért elhatároztunk, hogy először Villám és az én jelemet szedetjük le, ketten pedig már felderítő útra is tudunk menni Khyber’s Gate-be.

Therendor 12.

Korán reggel megjelent Vhogtaak, és nagy hókuszpókuszok közepette elvarázsolt két dispel magic-et (legalábbis Villám később ezt mondta, amikor rákérdeztem). Mindkettő sikerült neki. Majd szétvetette a büszkeség, ótvaros fogai is kivillantak, úgy vigyorgott. „Az öreg Vhogtaak-ban mindig megbízhattok”- károgta, ezzel elindult a terem kijárata felé. Éppen Villám fülébe akartam súgni  szaftos véleményem a kurtalábú patkányzabálóról, amikor Vhogtaak hirtelen megfordult, és vigyorogva megszólalt:

-„Majd elfelejtettem, az imént érkezett egy ismeretlen goblin, valami küldönc féle. Azt üzeni, hogy a Shamukaar-ba kell mennetek, mégpedig sűrgősen. Azt már csak én teszem hozzá, hogy tényleg jobb, ha igyekeztek. A Shamukaar a Daask klán főhadiszállása, bárki is akar ott találkozni veletek, nem akarjátok megváratni.” Kuncogni próbált, de a kísérlet ugatás szerű köhögésbe torkollt, aminek a vége egy tartalmas köpés lett. Kedvem lett volna jól fejbevágni egy ogre lábszárával.

Mindenesetre ez annyiban módosította a tervet, hogy konkrét uticélunk lett. Rögtön el is indultunk Villámmal a küldönc nyomában a Cogs mélye felé. Körülbelül negyedórányi gyaloglás után kísérőnk egy kapualj felé intett. Az kapuban egy kolosszális bugbear állt, egy hasonló méretű hentesbárddal a mancsában. Vendégcsalógató helynek tűnik ez a Shamukaar...

Határozott léptekkel közeledtünk a bejárat felé, de a bugbear ránk se hederített. Unottan bámult el a fejünk felett, teljesen levegőnek nézve minket. Egykedvűen rágcsált valamit, csámcsogásának lassú üteme nyugtalansággal töltött el. Gyorsan beléptünk a fogadóba, és fellélegeztem: a bárpultnál rögtön megpillantottam Patrick-ot, aki szintén egyből kiszúrt minket, és feltünés nélkül, de határozott mozdulattal intett nekünk. Csak ezután néztem igazán körbe, és meglepődtem a sokszínű társaságon: volt itt minden, egy minotaurusz, ogre, orkok, gnollok, goblinok...ki tudja, még miféle népségek. Vhogtaak említett néhány furcsa fajzatot, akikkel itt összefuthatunk, mielőtt elindultunk.

-„Üdvözöllek benneteket!”- szólt Patrick. „Csak ketten jöttetek? Bemutatom Erwethean barátomat, nagy segítségünkre lesz később.”

Csak ekkor tűnt fel, hogy Patrick nem egyedül van, egy elf is volt vele. Szürke köpenyt viselt, és próbált meghúzódni a háttérben.

-„Üljünk le egy sarokba.” - javasolta Villám. „A többiek is megvannak.”

Leültünk, majd Villám röviden előadta a szökésünk óta történteket. Patrick mosolygott. Eddig sem kedveltem a fickót, de most már konkrétan idegesített. Azt mondta, hogy segíteni fognak nekünk, adnak felszerelést is. A Háznak szüksége van jó képességű tagokra. Méghogy a Háznak! Miféle ház ez? Rosszabbak a goblinoknál.

Villám felvetette, hogy biztonságosabb helyre kellene menni a megbeszélés folytatásához. Patrick ekkor felállt, és intett, hogy kövessük. Felmentünk egy lépcsőn, ami az emeleti folyosóra vezetett, innen nyíltak a fogadó szobáinak ajtajai. Patrick határozottan odalépett az egyikhez, és kinyitotta.

-„Fáradjatok beljebb. Béreltünk egy szobát a mai napra, itt biztosan nem fog meghallani minket senki.”

Röviden megbeszéltük, mi hír a városban (keresnek minket...ki hitte volna?), Patrick elmondta, hogy az elf barátja fogja levenni a börtönjelet rólunk, ezért mihamarább a többieknek is ide kell jönnie. Miután Villám sikertelenül próbálta rávenni őket, hogy ők jöjjenek Ughala-ba, az a brilliáns ötlete támadt, hogy egy draconic nyelven írt üzenettel visszaküldünk egy goblin futárt a többiekhez. „Draconic nyelven írom, mert az itt annyira nem elterjedt, a csapatban meg Alicia és Merix is érti. Így kicsi az esélye a lebukásnak akkor is, ha a futárral történne valami útközben.” - morfondírozott félhangosan Villám. Miután befejezte a körmölést, még egyszer hangosan elolvasta a szöveget:

„Gyertek el mindannyian, de egyszerre csak ketten jöjjetek (a két félork, majd a két ember), fél óra különbséggel, mert fontos megbeszélni valónk van Patrick-kal, utána pedig megyünk is a felszínre.”

- „Tökéletes, Villám. Te mindenre gondolsz.” – tettem bátorítólag a kezem a vállára. Fél óra múlva itt is lesz az első páros.” A futár elindult, Patrick pedig elkezdte sorolni, milyen segítségre számíthatunk még a Háztól.

In the meantime...

[- „Faszom Aasterinian-ba!” (Piff)

-„Úgy ütsz, mint egy kislány!” (Puff)]

Telt-múlt az idő. Fél óra elteltével Patrick lement a földszintre a bárpulthoz, hogy fogadja az érkezőket. Hatodik érzékem ugyanakkor azt súgta, hogy nem minden a terv szerint halad Ughalaban... Szerencsére rossz előérzetem hamisnak bizonyult, mert pár perc múlva hallottam, hogy Patrick jön visszafelé, nyomában a csapat másik felével. Villám arcát nehéz lesz elfelejteni, amikor meglátta, hogy mind a négyen ott loholnak Patrick mögött. Patrick is látta a döbbenetet Villám tekintetében, de egy „No, akkor térjünk is a tárgyra, ha már ilyen szépen együtt vagyunk!” felkiáltással elébe vágott a kérdezősködésnek. Röviden újra előadta a maszlagot arról, miért fontos az, hogy a Házhoz csatlakozzunk. Alicia ekkor kért tíz percet, hogy a csapat magában megbeszélhesse a dolgot. Patrickék beleegyeztek, és kimentek. Abban maradtunk, hogy még mielőtt mélyen elköteleznénk magunkat, megpróbálunk megtudni amit csak lehet arról, mit jelent a Ház tagjának lenni. „Jogokat, és kötelezettségeket” – hangzott az időközben visszatért Patrick misztikus homályba burkolt válasza. „A Ház megbízásokat ad, amiket teljesíteni kell.” Alicia tovább próbálkozott: -„Az istenem tilt bizonyos dolgokat, például ártatlanok életének kioltását.” –„A világon senki sem ártatlan.” – ütötte el a próbálkozást Patrick egy ogre nagyságú közhellyel. Éreztem, hogy nem a mai napon fogunk a legjobb barátokká válni. Lassan kezdtem hiányolni Vhogtaak társaságát. De Patrick folytatta: „Azért esett rátok a választásunk, mert aberráns sárkányjegyet viseltek mindannyian. Célunk az ilyen emberek összefogása, és védelmezésük.”

-„Ha úgy döntenénk, hogy mégsem leszünk a Ház tagjai, mivel tudnánk leróni hálánkat a segítségért?” – próbálkozott egyre reménytelenebbül Alicia. „Ilyen még nem fordult elő. Nagy szívességet csak nagy szívességgel lehet viszonozni.” – válaszolta keményen Patrick. Hangja fagyosra vált, szemei összeszűkültek. Az elf megmarkolta köpenye szélét, izmai megfeszültek. – „Én örömmel belépek!” – kurjantotta el magát ekkor szinte vidáman Merix, s a fagy azonmód felengedett. Patrick arcára kiült az ismerős mosoly, széles mozdulattal ölelte magához Merixet.

- „Az aberrációkról mit gondoltok?” – hallatszott ekkor a háttérből egy öblös, komor hang. Nazzod arcán alig titkolt bizalmatlansággal méregette az egyre vidámabb Patrickot. „Mi mindnyájan aberráns sárkányjegyeket hordunk testünkön...” - nézett Patrick kissé zavartan a  druidára. Nazzod lemondóan legyintett: „Legyen hát, veletek tartok”. Patrick őt is megölelte. Alicia időt kért. Kiment, majd kisvártatva visszatért, és könnytől fátyolos szemmel ő is a kezét nyújtotta. Én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, ám ebben a pillanatban megjelent lelki szemeim előtt Sargan alakja. „Az Örzők még hálásak lehetnek egyszer az értékes információidért a Tarkanan csürhéről.”  - hallottam magabiztos, erőt sugárzó hangját a fejemben. A következő másodpercben már nyújtottam is kezem Patrick felé: „Én is belépek, történjen meg, aminek meg kell történnie.” Belfegor is kezet nyújtott.

- „Nos, Villám? Te hogy döntesz?” - fordult most Patrick kedvenc varázslónk felé. Villám arcán nem kevés meglepődés látszott. „De hát én már viselem a Ház jelét.” Patrick felkacagott, hogy a hátamon felállt a szőr. „A jel viselése nem egyenlő a tagsággal. Már az elején megmondtuk, hogy a Házba mindenkinek  önkéntes elhatározásából kell belépnie.” Villám elmorzsolt néhány szót a fogai közt. Közel álltam hozzá, mégsem hallottam tisztán. Azt hiszem, draconicul volt, és valami iszonyatos nagy trágárság lehetett. Aztán ő is megadta magát. Ezután az elf - Patrick elégedett vigyorától kísérve - mindannyiunkra rávarázsolt valamit egy varázspálcából. „Ez eltünteti a jeleket”. Majd kaptok még három napig tartó érzékelhetetlenség mágiát is, aztán felvezet benneteket a felszínre. Most pedig kiosztom a felszereléseket.” Ezzel odalépett egy dupla ajtós szekrényhez, és mindenkinek átadott néhány alapvető páncélt és fegyvert. Mindannyian kaptunk hamis személyazonosító iratokat. Villám kapott egy varázskomponens szütyőt, Alicia pedig egy szent szimbólumot is. Ez végleg felszárította könnyeit. Új reményt láttam felcsillani szemében.

- „Most, hogy mindannyian egy család részévé lettünk, elmondhatjátok, hogyan kerültetek Lak’tuk-ba.” – szegezte nekünk váratlanul a kérdést Patrick. „Fogadalmat tettünk, hogy bizonyos dolgogkat titokban tartunk...” – kezdett a válaszadásba Villám, de Patrick élesen közbevágott: „Ezt gyorsan át kell értékelnetek, különben...” Most Merix vágott közbe: „Kedves Patrick! Megpróbáljuk elvarrni a korábbi szálakat, amilyen gyorsan csak tudjuk, és onnantól kezdve nem lesznenk titkaink előttetek.” Patrick váratlanul megenyhült. „Rendben, kedves Merix. Legyen így. Akkor most induljunk is. Ha felértetek, elf barátom biztonságos helyre fog kísérni bennetek. Ezen a helyen hagyhattok majd üzenetet is nekünk.”

Nem tudom, feltűnt-e másnak is, de különös csillogást láttam Patrick szemében, amikor Merix-hez beszélt. És mintha a hangja is lágyabban csengett volna. Furcsa... Ekkor az elf egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd jobb kezét bal vállára szorította. Olyan erős mágia járta át a szobát, hogy még én is megéreztem valamit. „Így. Mostantól három napig biztonságban lesztek a detektáló mágiák ellen.” – hallottam Patrick hangját. Kinyitotta az ajtót, és elindultunk a lefelé vezető lépcső irányába. Merix és Villám mentek elől. Én gondolataimba merültem, amiből Villám sikoltása zökkentett ki. „Lent van egy pokolkutya, és Zordan is!” Meglepődésem alig múlt el, amikor újabb – sokkal hátborzongatóbb kiáltást hallottam. Nem tudtam hasonlítani semmi evilági hanghoz, amihez eddig szerencsém volt. Lentről felhangzott Zordan ismerős, röfögés szerű beszéde: „Nagyhatalmú Ipharat, ezek itt tolvajok, akik megszöktek az őrizetemből, magamnak követelem őket!” Ők hatan lopták el a drágaköveimet, Alicia, Merix, Villám, Verna, Belfegor és Nazzod. Őket követelem.”

–„Csönd legyen, Zordan! Téged úgysem kedvelünk errefelé! Ti pedig gyertek le azonnal, mindannyian!” – harsant egy ellentmondást nem tűrő, túlvilági hang. Lábaim önkéntelenül is engedelmeskedni kezdtek a parancsnak. Mindannyian lementünk a földszintre. A lépcső aljánál álló, kővé vált pokolkutya láttán már meg se lepődtem. Ugyanis ekkor láttam meg azt is, miféle lény ez az Ipharat. Sosem volt szerencsém még hozzá hasonlóhoz, de Vhogtaak leírása alapján csak egy medúza lehetett. „Igaz, hogy elloptátok Zordan drágaköveit?” – kérdezte Ipharat. Önkéntelenül is zsebembe nyúltam, ahol a kis erszény lapult a Lak’tuk-ban szerzett zsákmánnyal. „Azonnal adjátok elő őket!” Ebben a pillanatban villámgyors mozdulattal előhúztam az erszényt, és megpróbáltam az előttem álló elf zsebébe csúsztatni. Azonban a medúza észrevette  a mozdulatot.

-„Te! Mit rejtegetsz ott? Azonnal hozd ide!” Nem volt mit tenni, átadtam a köveket Ipharat-nak, aki mindenki meglepődésére a következőt mondta fennhangon: „A Daask szabályai szerint azé lesz az erszény, aki a csatában erősebbnek bizonyul. Induljatok a küzdőtérhez, felkészülési idő nincs!” Nem volt más választásunk, elindultunk az előttünk szétnyiló tömegben Ipharat után. Csak Zordan ökölbe szoruló mancsának látványa, és agyarának fülsértő csikorgása adott pillanatnyi megkönnyebbülést. A jobbjában tartott hatalmas kardra pillantva viszont anyám búcsúzó szavai rémlettek fel: „Aztán vigyázz ám magadra abban a hatalmas városban, kislányom!”

Verna