Udrbrik játszmája

Az asztalnál ült, lehajtott fejjel. Az emlékek kitörölhetetlenül égtek elméjébe. Ahányszor csak becsukta a szemét, a múlt életre kelt. Mint ahogy most is…

 ***

 1.

…a dervis éles hangja szilánkokra zúzta a tárna csendjét. “Az út legvégén lelketek a Végső Világosság fényében fürödve fog újjászületni! Az Elhivatottak szeretetétől övezve az Örök Boldogság óceánjában lebegve elnyeritek méltó jutalmatokat! Az út azonban rögös, és buktatókkal teli. Csak azok érhetnek végére, akik keményen megdolgoznak érte: két kezük fáradhatatlan munkájával, valamint szellemük tisztán tartásával, melyet az Elhivatottakhoz szóló buzgó imádsággal lehet a legtökéletesebben kifejezni. Térdeljetek le! Mondjunk együtt köszönetet az Elhivatottaknak, az irántunk tanúsított jóságukért és szeretetükért!”

Vasláncok csördültek meg, ahogy két tucatnyi test egyszerre ereszkedett térdre. A sötét folyosókat monoton mormogás zaja töltötte be, ahogy a rabok fásult beletörődéssel mondták ki a sokat ismételt szavakat. Udrbrik ajkai is mozogtak, de hang nem hagyta el őket. Óvatosan körbepillantott. Ebben a tárnában mindenki a népe közül való volt. Az Akiak népe – törpék és duergarok közös társadalma – az Elhivatottak árulását követően, megtizedelődve, az északi hegyek barlangjaiban megbújva tengette nyomorúságos életét. Akiket elfogtak és nem öltek meg azonnal, azokat a riedrai bányák mélye nyelt el – örökre. Ő is egyike volt ezeknek a szerencsétleneknek, itt, Dor Maleer tartomány legnagyobb aranybányájában, egy kősivatag közepén, a Jégpenge Hegység árnyékában.

Ő azonban nem a halálra készült. Az elmúlt hónapok lázas aprómunkája – kezdve az álkulcsok elkészítésétől a fegyverek beszerzéséig és elrejtéséig, a többiek meggyőzésén át egy remek terv gondolatával – ezen az éjszakán fog beteljesedni, vagy örökre feledésbe merülni.

Pillantása végigsuhant rabtársai arcán, ahogy a járat döngölt padlóján térdelve kántálják a dervis szavait, s a lopott pillantásokban ugyanazt a tüzet látta, melynek hevét mellkasában maga is érezte. Az ima utolsó hangja is elhalt, s a dervis sietős léptekkel hagyta el a tárnát. Helyét fél tucat shifter őr vette át, akik korbácsokkal és tőrökkel felszerelve foglalták el helyüket a fáklyákkal megvilágított őrposztokon. A rabok leheveredtek a földre, alváshoz készülődve. Csak a láncok csörögtek még egy darabig, de az őrök nem törődtek vele. Egy szokványos nap szokványos zörejei voltak ezek, melyet az élve eltemetett testek sóhaja kísért csupán. A halottak márpedig nem jelentenek semmi veszélyt. A halottak csak fekszenek, mozdulatlanul…

“Alagh, raugh norogh!” – Udrbrik vadállatias üvöltése nyomán megelevenedett a tárna. Az őrök a meglepetéstől moccanni sem tudtak. A láncok a földre hulltak, a rongyok alól kések és csákányok kerültek elő. Fél perc sem telt belé, és a shifterek vérbe fagyva feküdtek a földön. “Gyertek utánam!" - kiáltotta Udrbrik. "El kell érnünk a felszínt, mielőtt az őrök riadóztatnának! Aki az utunkba kerül, azt azonnal meg kell ölni!”

Udrbrik szerencséjére a felszínhez legközelebbi tárnába lett beosztva, ami közvetlenül csatlakozott az érchordó csillék járataihoz, azok pedig a felszínig vezettek. Az utolsó járat végén az utat hatalmas kapu zárta el. Négy shifter volt őrségben, akik teljesen megzavarodtak a feléjük rohanó törpesereg látványától. A kapu mellett kötél lógott a mennyezetről. Udrbrik ismerte jól, ezzel lehetett működésbe hozni a kinti vészharangokat. Az egyik őr lélekjelenlétét visszanyerve a kötél felé vetette magát. Udrbrik kése surrogva szelte át a távolságot, hegye az őr tarkójába hatolt, és a torkából bukkant elő a túloldalon. A shifter keze lehanyatlott, és a lendülettől hajtva elvágódott a kapu előtt. Néhány másodperc múlva a társai is követték a porban.

2.

Két órája lehettek úton, amikor meghallották maguk mögött a messzi harangzúgást. Udrbrik előre mutatott, a távolban derengő, sötét tömeg felé. “El kell érnünk a hegyeket. Ott már biztonságban leszünk!”

Másnap dél körül, egy magaslatról visszatekintve pillantották meg üldözőiket. “Lovasok” – konstatálta Udrbrik. “Egy tucatnyian lehetnek. Tíz percen belül utolérnek bennünket. Várjuk be őket itt.”

“Öljük meg mindegyiket! Áztassa vérük ősapáink földjét!” – kiáltotta egy erőteljes testalkatú, tüzes szemű fiatal duergar.

“Nyugalom, Dramirem” – intette le Udrbrik. “Ne tévesszen meg a létszámfölényünk. Csapdát sejtek.”

A lovas csapat nagyjából harminc méterre állt meg a szökevények csoportjától. A lovasok egymás mellett felsorakoztak. Emberek és shifterek voltak vegyesen, a bányaőrség egyszerű ruházatában és fegyverzetével. A vezetőjük azonban valami más volt. A sorfal elé léptetett kecses, fehér lován, és szótlanul szemlélte a szökevények egyre inkább megilletődött csapatát. Díszes selyemruhát viselt, fegyvernek nyoma sem látszott. Haját ékkövekkel kirakott fejpánt fogta össze, ujjain gyűrűk csillogtak a napfényben.

“Egy… egy Elhivatott…” - hallotta Udrbrik társai suttogását maga körül. Felemelt kézzel intett a többieknek, hogy maradjanak nyugton, és néhány lépést tett előre, hogy ő legyen legközelebb a lovashoz. Néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással. Aztán az Elhivatott elmosolyodott.

“Köszöntelek benneteket, Akiak dicső népének fiai!” Hangja halk volt, de határozott, szavai barátságosan szóltak. Udrbrik érezte, hogy nagy nyugalom szállja meg. Az Elhivatott továbbra is mosolyogva folytatta: “Engedjétek meg, hogy tisztázhassunk egy komoly félreértést. Nem vagyok az ellenségetek. A bányába sem kell visszatérnetek.”

Udrbrik azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámul az Elhivatottra. Zavartan körbepillantott. Elszörnyedve látta, hogy társai meredten bámulják a lovast, kezük leengedve, némelyikük fegyvere már a földön pihent, ahogy kihullott az erőtlen szorításból. A szavak zenéje elárasztotta érzékeit, képtelen volt saját gondolataira összpontosítani. “Ami a bányában történt veletek, az igazán sajnálatos. Az őrök tehetnek mindenről, akikben megbíztunk, és sosem gondoltuk volna, hogy olyan szörnyűségekre vetemednek veletek szemben, amiket elkövettek. Ígérem nektek, hogy hamarosan elnyerik méltó büntetésüket!”

Utolsó szavaira néhány törpe üdvrivalgásban tört ki, a többiek buta vigyorral arcukon tapsolni kezdtek. Udrbrik tudta, hogy baj van. Minden akaraterejét összeszedve próbált ellenállni az elméjét gúzsba kötni igyekvő zsongásnak.

“Gyertek velünk, visszakísérünk benneteket a szállásomra. Kaptok ételt, italt, és kipihenhetitek magatokat. Aztán közösen megbeszéljük, milyen kárpótlásra tartotok igényt az elszenvedett sérelmekért. Gyertek!” Intett a kezével, majd megfordult lovával és elindult az őrök sorfala felé. Udrbrik lábai akaratlanul indultak meg a nyomában, és látta, hogy a többiek is megmozdulnak. Szemét könnyek homályosították el. Kétség kívül az öröm könnyei, a megnyugvás okozta örömé, mely a hosszú útról hazatérő vándor lelkét tölti el, mikor megpillantja rég nem látott szeretteit… rég nem látott… szeretteit... Akik meghaltak; és nem hazatért, hanem elmenekült… a vándorlás pedig nem ért véget, éppen ellenkezőleg… s a könnyek sem örömkönnyek már, hanem a gyász könnyei…
Eszébe jutott a nap, amikor lerohanták falujukat. Shifter hordák voltak, de Elhivatottak vezették őket. A testvérét karjaiban tartotta, s mielőtt elszállt belőle a lélek, még ígéretet tett neki. Ígéretet a bosszúra, ígéretet Riedra felszabadítására, ígéretet az Elhivatottak megbüntetésére. Tudata kitisztult. Az édes zsongást felváltotta a harag és a vérszomj. Léptei éppen az Elhivatott lova mellé vitték, a többiek néhány lépéssel lemaradva követték. Szemüket a kecses alakra szegezték, és mosolyogtak. Udrbrik hangos horkantással emelte magasba kését, és eszelős dühvel hasított vele az Elhivatott lábába, majd ugyanazzal a lendülettel lerántotta a nyeregből. A lovas fájdalomtól ordítva csapódott a földnek, Udrbrik pedig villámgyors mozdulatokkal szúrta tőrét a mellkasába, többször egymás után. Sugárban dőlt a vér a megvadult duergar arcába, végigfolyt a kezein és szakadt rongyait áztatta. Amikor végre felpillantott, azt látta, hogy az őrök a lovaikon, társai pedig a föld porában egyaránt őrá merednek, döbbenettől kikerekedett szemekkel.

“Alagh, raugh norogh!” – rikoltotta el magát ősei nyelvén. És ekkor elszabadult a pokol.

3.

Kilencen élték túl a mészárlást, de legalább szereztek lovakat és némi élelmet is. A távoli hegyek felé vágtattak a kősivatag kopár pusztaságában, és Udrbrik most először érezte úgy őszintén, hogy a szabadság egy karnyújtásnyira van már csupán. Dramirem melléugratott az Elhivatott fehér lován, és tele szájjal vigyorogva kiabált, miközben a kezében egy zsákmányolt szablyát forgatott: "Éljen Udrbrik, a Halálos, ki egymaga levágott egy Elhivatottat!" A többiek visszhangként harsogták a nevet. Elmosolyodott. Ökölbe szorított kezét a magasba emelte, és egy harci kiáltás kíséretében megsarkantyúzta lovát. A terve az volt, hogy átkelnek a Jégpengéken, és a Tashana Tundrán fog sereget toborozni Riedra felszabadításához. A hegységgel kapcsolatban azonban elszámította magát.

Már egy hete bolyongtak a komor bércek között, élelmük elfogyott, vizet szerencsére könnyen találtak. Tudta, hogy valahol át kell kelniük a gerincen, de az égig érő csúcsok között nem találta az utat. Egyre magasabbra kaptattak a hegyoldalakban, éjszakánként azonban olyan hideg volt, hogy fagyhalállal fenyegetett minden szabad ég alatt töltött óra. A második hét közepén már csak öten vonszolták magukat a fagyos sziklák között. Lovaik elpusztultak, és megették őket. Udrbrik érezte, hogy erejük végére értek, és hogy eljött az utolsó éjszaka. Egy széles fennsíkon húzták meg magukat a sziklák között, szorosan egymáshoz bújva, hogy legalább testük melege nyújtson pillanatnyi védelmet a metsző hideg ellen. Egyikük sem hitt az istenekben. Az Akiak népe egészen másban hitt. A közösség összetartó erejében, az otthon és a tűzhely melegében. Udrbrik énekelni kezdett. A dalt, amit édesanyjától tanult, akit ugyanazon az éjszakán vesztett el, mint a testvéreit. A dalt, amelyet minden törpe és duergar gyermek megtanult szüleitől a riedrai klánokban és a tundra vándorló családjaiban egyaránt. A többiek is csatlakoztak hozzá, remegő, elhaló hangon, mégis mosollyal ajkukon:

Ikhjim mâ ‘ala nurt hamdmâ nurtul

ra latunsu mâ shakâdmâ,

azafr ya lutunmâ ushkâdmâ.

Ra ma sazbadi mâ ni ansâkh…

Lépések zaja hallatszott a közelből, majd egy érces hang rázendített:

 …ini mahsansisi mâ udu ‘azn.

4.

Hárman ülték körül a központi tábortüzet az óriási barlang sötét boltívei alatt. Jade-Lin már órák óta beszélt, Udrbrik pedig figyelmesen hallgatta minden szavát. Sok minden történt a külvilágban az évek alatt, míg ő a bánya mélyén robotolt sorstársaival. Az Akiak klánok elhagyták Riedrát, és a Tundrán vetették meg a lábukat. Elfoglalták a Jégpengék északi vonulatait, és az előőrsök bevették magukat a riedrai oldalon lévő barlangokba és járatokba is. Az egyik előőrs felderítője talált rájuk akkor éjszaka a hegyen, és mentette meg az életüket. Mindössze öten maradtak a huszonnégy menekültből, de most viszonylagos biztonságban tudhatták magukat. Jade-Lin, akit duergar nő létére választottak a klánok összevont haderejének élére, karizmatikus és eltökélt vezető volt. Hadi sikerei tiszteletet ébresztettek katonáiban, és félelmet keltettek ellenségeiben. Riedrában állítólag vérdíjat tűztek a fejére az Elhivatottak, több ezer arany értékben. "Két éven belül megostromoljuk Dar Vuleer-t" - mondta magabiztosan. "Ez lesz a kulcs Dor Maleer felszabadításához. Szövetségeseink kiözönlenek majd a Jégfal Hegység barlangjaiból, és az Elhivatottak az üllő és a kalapács között fogják találni magukat. Nem nyugszom, amíg a tartományból az összes pokolfajzatot ki nem űzzük! Ehhez azonban pénzre lesz szükségünk. Rengeteg pénzre." Jelentőségteljesen pillantott Udrbrik-re. "Ebben számítok a te segítségedre. Megszöktél az Elhivatottak bányájából. Megöltél egyet közülük. Ez elég bizonyíték arra, hogy kellően bátor és találékony harcos vagy. Azonban tudnod kell, hogy a Tundrán nem sok lehetőség van komoly összegek összegyűjtésére. A kontinens legszegényebb népei lakják, akik nem elég jártasak sem a kereskedelemben, sem a kézművességben. Nem, ha álmainkat valóra szeretnénk váltani, Sarlonán túlra kell tekintenünk. Én magam nem hagyhatom itt a sereget, ezért téged kérlek meg rá, hogy ezt a küldetést felvállald. Ötszáz mérföldre nyugatnak fekszik Fehérfog városa. A kikötőjében horgonyzik a hajóm, a Tengeri Farkas. Üzenetet küldök veled a kapitányának. El fog vinni Khorvaire-re, a Lhazaar tengeren keresztül. Biztos vagyok benne, hogy a képességeiddel ott sokra fogod vinni, és nem telik bele sok idő, hogy komoly pénzösszeget halmozz fel szabadságharcunkhoz. Elfogadod a felkérést?" Udrbrik szíve hevesen vert az örömtől és a megtiszteltetéstől. "Elfogadom!" - nyögte ki végül, majd leplezetlen örömmel pillantott körül a földalatti csarnokban. "Természetesen nem engedlek el egyedül. Válassz magad mellé négy harcost. Úgy látom, Dramirem ki fog tartani melletted a végsőkig." Mindketten elmosolyodtak, ahogy a fiatal duergart figyelték. Éppen egy csoport törpének mesélte szabadulásuk történetét, heves gesztikuláció kíséretében. "És meséld csak, Dramirem" - kérdezte éppen egyikük - "hogy is volt az a dolog a vasláncokkal? Hogyan tudtátok kiszabadítani magatokat belőlük?" "Hát mégis hogyan, jó Thangardt öcsém? Természetesen elrágtuk őket! Nézd ezeket az erős duergar fogakat, mégis mire föl kaptuk volna őket ősapáinktól, ha nem ezért?" Hatalmas kacagás kísérte a választ, Udrbrik maga is elmosolyodott. "Hmm, Vasrágók... Milyen találó név" - gondolta magában. Gondolataiból Jade-Lin szavai térítették vissza a valóságba. "Én is adok melléd egy útitársat.” Ezzel a tűz mellett ülő harmadik alak felé fordult, aki eddig szótlanul követte a beszélgetést. “Brangus az egyik leghűségesebb társamnak bizonyult az évek során. Kiváló harcos, de ami ennél is fontosabb, egy nagyhatalmú entitás támogatását is bírja, egy olyan lényét, akit a sivatagon túli népek istennek hívnak.” Ekkor Brangus vette át a szót, a megbeszélés során először. “Az entitás neve Kol Korran. Tiszteletem és imáim elismeréseként megerősített néhány képességemben, melyeknek jó hasznát vesszük majd utazásunk során. Őáltala lesz biztosítva, hogy szolgálatainkért mindig a legmegfelelőbb ellenszolgáltatásban részesüljünk, és hogy a közös ügyünk iránt elkötelezett támogatókat nyerjünk meg. Ha tárgyalásról lesz szó, nyugodtan rám bízhatod magad.” Ismét Jade-Lin vette át a szót. “Természetesen mindettől függetlenül te leszel a küldetés vezetője, és minden döntésben te mondod ki a végső szót. És hogy tőlem is kapj értékes útravalót, tudd meg, hogy figyeltelek az elmúlt napokban, és észrevettem, hogy különleges fogékonyság rejlik benned… bizonyos erők használatához. Amennyiben megtisztelsz bizalmaddal, és megengeded, hogy megmutassam, milyen képességek birtokában vagy, az elkövetkező napokban megtanítanám neked, miként indulj el a mágia útján…”

5.

Hat hónap telt el azóta, hogy a hatfős csapat elhagyta az Akiak szabadságharcosok szállását a Jégpenge Hegység északi vonulatánál. Három hónappal ezelőtt futott be a Tengeri Farkas Regalport kikötőjébe, miután átszelte a több ezer mérföldnyi óceánt Sarlona és Khorvaire között. A kapitány útközben sokat mesélt végső úti céljukról, a Lhazaar Hercegségekről, egy szigetvilágra épült laza államszövetségről Khorvaire északkeleti szegletében. “Ha jól fizető munkát kerestek, jobb helyre nem is mehetnétek. A magatok fajta kalandozóknak mindig akad zsíros megbízás a szigetek urainak hatalmi játékaiban” – recsegte egyik vacsora közben rumtól áztatott, rekedt hangján.

Regalportban egy hetet maradtak. Brangus jó érzékkel gyűjtögette a helyi híreket a kikötői csapszékek és sikátorok színes forgatagában. Egyik este jó hírrel tért meg a csapat szállására. “Piritarban, az egyik szomszédos sziget fővárosában az egyik helyi nagyúr, akit Zareth Laberith néven emlegetnek, kalandozókat toboroz különféle munkákra. Kol Korran egyetértésével javaslom, hogy próbáljunk először ott szerencsét. Holnap reggel hajnalban indul is egy hajó Piritarba, beszéltem a kapitányával is, hajlandó elvinni minket, ha még éjfél előtt jelentkezünk nála.”

Három nappal később a piritari kikötő őrparancsnokságán az üzlet Udrbrik és Laberith kézfogásával megköttetett. Brangus mosolyogva hajtogatta össze a mindkét fél által aláírt papírtekercset, és gondosan elhelyezte az övére erősített tekercstartó tokban. Az első megbízatás a Lánctorony őrségének megszervezése és a legfelső emeleten kiépített láncdob védelmének biztosítása volt. Laberith szerint csak egy rövid időre szóló megbízatás volt ez, amíg megismerkednek a helyi viszonyokkal, és felkészülnek a komolyabb kihívásokat jelentő feladatok ellátására. Mindennek immár három hete, azóta a Laberith személyesen egyszer sem…

***

…szemei hirtelen tágra nyíltak, ahogy a folyosóról behallatszó, váratlan kiáltozás kisöpörte tudatából az emlékeket.

“Brangus, Dramirem, gyertek ide!” – hallotta egyik társa hangját, aki a folyosón őrködött. Dramiremre pillantott, aki csendben az asztalon heverő csatabárdért nyúlt. Brangus csendre intőn felemelte az ujját. Most egy ismeretlen hang ordítása hallatszott: “Azonnal engedjenek be, Germund kapitány vagyok!” “Igenis, azonnal!” – hallották az őr hangját, majd rögtön utána a lépcsőházba vezető ajtó nyikordulását. Brangus felszisszent. “A barmok! Ismerem Germundot, ez nem az ő hangja volt! Készüljetek, megtámadtak minket!”

“Germund kapitány érkezik!” – hallatszott kintről egy újabb idegen hang, ezúttal közvetlenül a szoba ajtaja elől. Aztán váratlanul minden kinti nesz elhallgatott. Dramirem egy ugrással az ajtónál termett, de valaki kívülről eltorlaszolta azt, így minden erejével nekifeszülve próbálta legyűrni az ellenállást. “A rohadékok, keményen tartják az átkozott ajtót” – kiáltotta. “Talán tedd hasznossá a csatabárdot, ha egy mód van rá” – szólt rá pikírt hangon Brangus. Dramirem morgott valamit az orra alatt, majd felkapta a fegyvert az asztalról, és eszelős dühvel esett neki az ajtónak. “Állj le egy pillanatra Dramirem” – szólalt meg határozott hangon Brangus. Feszülten figyelt. “Csendvarázslat” – mondta végül, mintha csak magában beszélne. Aztán a csatabárdot szorongató duergarra pillantott. “Mágiahasználók. Óvatosan, Dramirem, nem tudhatjuk, mire képesek!” Dramirem felhorkant, majd ismét hozzáfogott az ajtó cséplésének. Néhány másodperc múlva enyhe remegés futott végig az épületen. “Elérték a csörlőt! Leengedik a láncot! Húzzál bele, Dramirem!” – üvöltötte Udrbrik magából kikelve. A következő pillanatban Dramirem ordításától kísérve az ajtó szilánkjaira robbant. A kiáltás hangja a következő pillanatban elhalt. A duergar harcos a pillanat töredékéig mintha megszédült volna, de aztán megrázta fejét, és az ajtó romjain át a szobába gázoló ellenségre vetette magát. Az óriás termetű alak a kikötői őrség egyenruháját viselte, Brangus azonban biztos volt benne, hogy még sosem találkozott vele. Hatalmas, kétkezes kardot tartott kezeiben, ami szintén nem tartozott az őrség szabványos fegyverzetéhez. Dramirem suhintása célt tévesztett, az óriás ellentámadása azonban pontos volt. A duergar oldala felszakadt, a vér pillanatok alatt eláztatta páncélját. A támadás ereje kis híján padlóra küldte, próbálta összeszedni magát, de csak annyi telt erejéből, hogy ellépjen a következő – minden bizonnyal halálos – csapás elől. Udrbrik Brangusra pillantott, miközben népe örökségét, a láthatatlanság képességét idézte meg. Megnyugodva látta, hogy Brangus is ugyanígy tesz. A következő pillanatban azonban vakító villanás csapódott a szobába, és csillámpor terített be mindent. A láthatatlanság álcája szertefoszlott. A dühöngő óriás a szoba közepén fékezhetetlennek bizonyult. Következő ütése nyomán elesett Dramirem, és nem mozdult többet. Udrbrik elszörnyedve látta, hogy ugyanazzal a mozdulattal Brangust is a padlóra küldte. Futásnak eredt. Átugrott egy széket, és az óriás mellett megcélozta az ajtónyílást. Éppen a küszöbhöz ért, amikor megérezte a tarkójára zúduló, elképesztő erejű ütést. Térdre rogyott, két kezét a földre támasztotta. Szájában a vér sós ízét érezte, miközben a külvilág képe egyre homályosabbnak tűnt szemei előtt… Égre törő, havas csúcsokat látott, és végtelen pusztaságot… a szülőhazát. “Riedra…” – sóhajtotta utolsó leheletével, mielőtt tudata elmerült a sötétségben.