A 43. alkalom margójára, avagy élmények a halál közeléből

Tudtam, hogy ott áll az ajtó mögött. Elárulta súlyos lélegzése – vagy inkább lihegése? Mintha valamiféle bugyborékolást is hallani véltem volna, de lehet, hogy csak képzelődtem. Vagy tényleg a nyálát folyatja bent valaki? Vagy valami? Ha van füle, akkor neki is hallania kellett minket. Belfegor az asztallapnyi toronypajzzsal a mancsában úgy dübörgött lefelé a lépcsőn, hogy a vaskos oldalfalak is beleremegtek. Önámítás lenne azt hinni, hogy ezt nem hallotta meg a szobában lévő lény, bármi legyen is az.

Az ajtó melletti sarokba léptem, és intettem a többieknek, hogy jöjjenek közelebb. Belfegor közvetlenül az ajtó elé állt, ütésre készen tartva láncos buzogányát, miközben hatalmas testének lehető legnagyobb felületét próbálta az óriási pajzs mögé rendezni. Amikor mindenki készen állt, Belfegorra pillantottam. Fejével aprót biccentett, mire én egy nagy rúgással szélesre tártam az ajtót.

Döbbenetes látvány tárult elénk. Közvetlenül az ajtó mögött egy borzalmas lény állt, undorítóbb mindennél, amit valaha láttam. Leginkább egy húsmasszához hasonlított, melyből alaktalan csápok nyúltak ki minden irányba, a csápok végein pedig szemek és tűhegyes fogakkal tömött állkapcsok formálódtak. Éreztem, hogy elmémbe egy idegen tudat hatol.

Valahonnan a távolból anyám hangját hallottam. –„Verna, azonnal gyere be! Nem mondom még egyszer, olyan pofont kapsz, hogy leesik a fejed! Emlékszel, mi történt két hete a kis Dimble-lel? Te is úgy akarsz járni, mint ő? Azt akarod, hogy téged is elvigyen?” –„De anya, csak még egy kicsíííííít...”  -„Téged is elvisz a kampós rém, ha nem fogadsz szót, és sírni sem fogok utánad! Ördögadta rossz kölyök, te...!” Bőgni kezdtem, folyt az orrom, de nem törődtem vele. –„Ugye nem visz el a kampós rém? Anya, ugye nem visz el? Ígérd meg, hogy nem visz el...” –„Gyere kis Verna, ülj ide a térdemre.” – hallottam most nagyapám hangját. Nagyon szerettem a nagyapámat, mindig sokat mesélt nekem távoli országokról, idegen népekről, óriási városokról, ahol csodálatos dolgok történnek, és a varázslatok mindennaposak. –„Verna, Verna. Ugye tudod, hogy szörnyek nincsenek. Édesanyád csak rád akart ijeszteni, mert nem fogadtál szót, de nekem elhiheted: a kampós rém a valóságban nem létezik.” Nagyapám mély tónusú, szelíd hangja teljesen megnyugtatott. Hüppögve, orromat ingem újjába törölve motyogtam magam elé: 

-„Szörnyek... nincsenek... nincsenek... szörnyek... kampós... rém... nem létezik... szörnyek... nem...

Szúrós fájdalmat éreztem az arcomon, mintha valami a szemembe akarna marni. Önkéntelenül is vad pislogásba kezdtem, ezzel elmúlt a kellemetlen érzés. Kezdett tisztulni a fejem, mintha rossz álomból ébredtem volna. Nagyapám eltűnt, már a hangját sem hallottam. Egy szobában voltam, körülöttem a többiek, kétségbeesetten küzdenek. Ekkor megpillantottam a szörnyet. Nem volt időm elborzadni sem, egyenesen felém köp valami zöldes nyáladékot, ismét érzem az előbbi szúrós fájdalmat. Újra pislogok, és tudom, hogy a szemem megint megmenekült. Nincs időm az örömre, a lény összes csápja felém lendül. Kitérni, kitérni, kitérni, ez volt apám kedvenc védekező manővere, amire már ötéves koromban elkezdett tanítani, azóta, hogy képes voltam megtartani egy kézben azt a régi, rozsdásodó rövid kardot, amit még nagyapám hozott haza nagyon-nagyon régen egy hadjáratból, amiről annyi történetet mesélt nekem egykor, a lefekvések előtt. Hát most próbáltam kitérni. Pajzsommal igyekeztem felfogni a csápok támadását, miközben fürgén helyezkedve hajolgattam el a pajzsot megkerülő nyúlványok elől. Egy rövid pillanatra úgy tűnt, hogy sikerül elkerülnöm az összes csápot, és fellélegezhetek. Ekkor megéreztem, hogy hegyes fogak marnak az oldalamba, és mélyednek könyörtelenül a húsomba. A szörny hatalmasat rántott rajtam, mire rongybabaként hullottam elé a földre. Éreztem a fájdalmat, de ez nem az a hétköznapi fájdalom volt, amihez eddigi életem során már olyan sokszor volt szerencsém, hogy szinte hozzászoktam. Ez valami más volt. Mintha közvetlenül az életerőmet csapolná meg a szörny. Kissé megszédültem, émelygés fogott el. Kezdtem elveszíteni eszméletem, de még hallani véltem, amint...

...kicsiny tüdőmből sikoltva tört fel a levegő. Szervezetem alig fertályórája bírkózott még csak a külvilággal. Láttam, amint az öreg varázstudó arcán a ráncok finom barázdákból hirtelen árkokká mélyültek, ahogy szeme után keze is végigfutott a bal lapockám alatt. –„Egy sárkányjegy!” – szűrte lassan fogai közt a szót. „Nem hasonlít egyik uralkodó Ház jegyéhez sem.” – folytatta tárgyilagos hangon. „Ez azt jelenti, hogy csak elfajzott jegy lehet, bár ehhez hasonlóval hosszú életem alatt egyszer sem találkoztam.” – fejezte be maga elé meredve. Kisvártatva újra megszólalt: -„Mindez semmi jót nem jelent. Tudnotok kell, hogy a nagy Házak természet ellen valónak tartják az ilyesmit, korcs jegynek tekintik, a pozícióik elleni kihívásnak. Nagyon régen még egy nagy háborúskodás is történt, bár arra már csak az énekmondók regéi emlékeznek. Elég az hozzá, hogy innentől kezdve a gyermeketek gyanakvásnak és akár üldöztetésnek is ki lehet téve; az egyszerű népek már inkább csak előítéletesek manapság, és a Házak is megenyhültek, de túlkapások azért elő-előfordulnak.” Most megpillantottam a szüleimet, akik eddig a szoba egyik távolabbi sarkában álltak. A varázstudó - ijedt arcukat látva -  még szelíden hozzátette: -„Azért nincs olyan nagy baj, hisz a jegy elég jól rejtve van. Maradjon is így!” – figyelmeztetett. „Ne mutogassa a gyerek, ha pedig valaki mégis felfigyel rá, mondjátok, hogy egy jóstetoválás. Ha pedig valami furcsaság történne a házatok táján, azonnal szaladjatok hozzám!” – fejezte be, görcsös ujját rájuk emelve. Ezután az ágyhoz lépett, letérdelt, és gyengéden homlokomra tette a kezét. Egészen közel hajolt, úgy suttogot, hogy szüleim ne hallhassák szavait: -„Verna, küldetésed van ezen a világon, és ebben nincs választásod. Az út hosszú lesz és nehéz, de nem adhatod fel! Amikor a szükség úgy hozza, emlékezni fogsz szavaimra, azok adjanak neked erőt a folytatáshoz!” Megcsókolta a homlokomat, felállt, majd a kijárat felé vette útját. Nem nézett senkire sem...

...a szörny pedig egyre szorosabban húzott maga alá. Ki kell szabadulnom, különben itt pusztulok – futott át agyamon a szörnyű gondolat. „Ha megpróbálnak lefogni, használd ki a kicsi és vékony termeted adta előnyőket! Fürge vagy és sikamlós, erre építve próbálj a szorításból kitörni.” Apám jótanácsa sokszor húzott már ki a bajból. Most azonban kudarcot vallottam. Bárhogy is próbálkoztam, a hegyes fogak nem engedtek, egyre mélyebben fúródtak bőröm alá. Láttam, hogy a szörny most minden erejével rám koncentrál. Újabb csápok csapódtak felém, ám ezúttal tehetetlen voltam. Ismét belém martak a fogak, erőm cseppenként távozott a harapás nyomán. Egyre inkább reményt vesztve pillantottam körül. A nagy forgatagból Merix tűnt elő, a szörny felé emelte karját, majd...

...szemkápráztató villámlás cikázott végig az esti égbolton, hatalmas mennydörgés kíséretében. –„Remek! Szakad az eső, sehol egy fogadó, a ruhám meg ronggyá ázik!” – dohogott fennhangon a lány. Szemem sarkából láttam, hogy hátul a két félork vigyorogva egymásra kacsint. Fajtársam – mintha mindebből semmit sem venne észre – gondolataiba merülve, zsebre dugott kézzel ballagott mellettem. Egy órája sincs, hogy először pillantottam meg társaimat Lareth Csarnoka előtt. Ugyanolyan elveszetten és tanácstalanul álldogáltak ott, a nagy bronzszobor árnyékában, mint én magam. Ők is aznap érkeztek a brelandi Sharnba, a Tornyok Városába, melynek csodájára jártak a világ minden tájáról. Ők is az Egyetemre iratkoztak be. Ami megkülönböztet minket, az a nagy titok, amit születésem óta testemen hordok... a sárkányjegy, melynek jelentését ki kell derítenem, és ehhez a segítséget, a tudást az Egyetemen kell megszereznem. Ezzel bocsátott útnak a varázstudó, ezért kaptam annyi aranyat, amennyit egyben még sosem láttam azelőtt, és ezért kellett elhagynom – talán örökre – szüleimet és testvéreimet. Nem okozhatok nekik csalódást. És most mégis, itt kóborlok négy idegennel az ismeretlen utcákon, egyre kevesebb reménnyel, hogy valami száraz helyen töltsem az éjszakát. Mennyire különös is a sors, ahogy öt élet fonalát ide-oda gombolyítva a lét nagy útvesztőjében, az egyik kereszteződésnél éppen egy pontban köti össze őket, és vezeti tovább az ismeretlen jövő felé. Talán nekik is vannak titkaik? Talán ők is föladták korábbi életüket, s új reményekkel, célokkal, tervekkel telve... A férfi halálsikolya hegyes tűként szaggatta szét dobhártyámat. A többiek is megdermedtek, és...

...lecsapott a következő csáp is. Már három állkapocs szorított könyörtelenül a földre, szívta a vérem, és vele az életerőmet. Úgy éreztem, hogy ha elengedne, akkor sem tudnék már felállni sem. Nazzod mormolása hatolt át a tudatomra telepedő ködön. Talán valami lényt idéz természetkedvelő barátunk? Bár rajtam már az sem segítene, ha a Király Erdejének valamennyi lakóját fogvatartóm nyakába varázsolná. Valami mégiscsak történhetett. Farkasvonyítást hallottam, majd a következő pillanatban hatalmas agyarak villantak közvetlenül a szemem előtt...

...Belfegor azonban egy irtóztató erejű csapással valósággal lemetszette a szörnykutya mindkét fejét. Innentől kezdve megállíthatatlannak bizonyult. Rawel ezalatt mindkét csontvázat sikeresen elgáncsolta, a földre került ellenfeleket pedig együttes erővel levágtuk. Belfegor az immár egyedül maradt papot vette célba. Az kétségbeesetten egy utolsó, minden eddiginél halálosabb varázslattal próbálta a barbárt ártalmatlanná tenni, de Belfegor ellenált a próbálkozásnak. Ekkor Rawel egy jól irányzott csapással a papot is ledöntötte a lábáról, Belfegor pedig minden dühét beleadva halálos csapást mért Khyber sötét szolgájára. –„Igyekezzünk!” – sürgetett mindenkit nyugtalan hangon Rawel. „Nagyon erős itt a gonosz jelenléte.” Óvatosan táskájába helyezte Ashardalon szívét. –„Menjünk!” – adta ki az utasítás, s gyors léptekkel elindult kifelé a szobából. Én maradtam utolsónak. Még egy pillantást vetettem Lord Montegral szétroncsolt hullájára. Ahogy az egykori arcra esett a tekintetem, egyszer csak ellenállhatatlan késztetést éreztem, mely erőnek erejével vonzott a test felé. Kétségbeesetten próbáltam ellenálni, sikertelenül. Már ott álltam közvetlenül mellette, és láttam, hogy a szemgödrökben furcsa fény gyúl. Kísérteties hangot hallottam a fejemben. –„Verna...Verna. Azt hiszed, legyőztetek, igaz? Térdre kényszerítettétek Khyber kegyeltjét, és elhoztátok a megváltást Eastbrook számára? Nos, majd beszélgess el erről azért Rafael atyával, hahaha.” –„Rafael atyával? Mit tud minderről Rafael atya?” – próbáltam kiáltani, de a szavak nem álltak össze hangokká. –„Rafael atya csak egy szánalmas mellékszereplő a nagy játszmában!” – robbant be Montegral haragos süvöltése elmémbe. Te viszont... te viszont, Verna... elbuktál. Ha a kis putritokban lakó varázstudó most látna, bizonyára...” Rawel ütése nyomán szinte felrobbant a fekete koponya...

...és a negyedik állkapocs is eltalált, ezúttal a vállamon. Nem tudtam védekezni, és nem is akartam. Hirtelen minden lényegtelennek és feleslegesnek tűnt. Már csak egyvalamire tudtam gondolni: mielőbb legyen vége ennek a kínlódásnak. Villám kántálását hallottam. –„Hagyd, öregem, nekem már mindegy...” – próbáltam kinyögni, de beszélni sem volt erőm. Káprázatos energiagömböcskék tűntek elő a semmiből, és sisteregve becsapódtak a szörny testébe, öklömnyi krátereket égetve belé. Remegés futott át a húsmasszán, én pedig...

...megérkeztem a megbeszélt helyre. Késtem néhány percet – futott át fejemen a gondolat, de nem volt időm kétségbe esni. Az árnyékból ismerős alak bukkant elő. Sargan! Hát megvárt, hála az isteneknek. –„Üdvözöllek, Verna! Ezek szerint sikerrel jártatok.” –„Igen, mester. Információidnak köszönhetően sikerült felgönygyölíteni az ügyet. A Sivis Ház...” –„Tudom, Verna.” – szakított félbe váratlanul. „Egy órája kaptam meg a részletes jelentést. Mindenről tájékoztattak, a legapróbb részletekig. Örülök, hogy a segítségetekre lehettem. Most pedig eljött az ideje annak, hogy a megállapodásunk rátok vonatkozó részét...” Ekkor még egy alak tűnt elő a borostyánnal futtatott kőfal takarásából. Villám! –„Te meg mit keresel itt? – nyögtem meglepődve. „Kémkedsz utánam?” Sargan, mintha mi sem történt volna, folytatta: -„Szóval eljött az idő, hogy komolyan beépülj a Tarkananok közé...”. Villám közbevágott, monoton hangon hadarva: -„A Tarkananok egy bérgyilkos, tolvaj banda. Mindenki megveti őket, mindenki üldözi őket. Nekünk sem szabad velük szövetkezni!” Értetlenül néztem a két alakra. Egyszerre kezdtek el beszélni, tudomást sem véve egymásról: -„Be kell épülnöd közéjük. Ez a feladatod, ezzel bíz meg téged az...” –„Ez egy gyilkos banda, aki közéjük áll, annak...” –„...ez az Örzők parancsa, ez a kötelességed, nincs lehetőséged...” –„...úgy pusztulsz el te is, a törvény szigora fog lesújtani...” Felüvöltöttem: NEEEEEEEEEEEM! –„Nem?” Patrick állt előttem. Arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mosoly. Néma, fagyos csend lett a szobában. Shamukaar hangjai tompa morajlásként szűrődtek fel hozzánk. Gyors pillantást vetettem magam köré. Ott voltak a többiek is, arcukra lassan kiült a döbbenet. Próbáltam összeszedni magam. –„De! Hát persze hogy de! Elnézést, kicsit összezavarodtam, nagy nyomás alatt voltunk az utóbbi napokban... Természetesen én is elfogadom a meghívást. Nem is tehetnék másként, hiszen...

... eltalált az ötödik állkapocs is. Ezt már meg sem éreztem. Hallottam, hogy még javában zajlik a harc, de én már nem figyeltem rá. Egészen máshol jártam...

...nagyon is ismerős helyen, Trolanportban, egy pici kis szobában, ahol oly sok évvel ezelőtt először tört fel sikoltva kicsiny tüdőmből a levegő. Most is az ágyon feküdtem, de lélegzet többé nem emelte mellkasom. Az ágy két oldalán apám és anyám álltak, kisírt szemekkel. Az ágy lábánál a varázstudó állt, görnyedt háttal, lehajtott fejjel. Érdekes volt kívülről látnom magamat. Az első pillanatban még rémületet éreztem, de ez talán csak a korábbi halálfélelem utolsó visszhangja volt csupán. Lassanként mély nyugalom szállt meg, és – igen, határozottan éreztem – boldog voltam. Talán még sosem éreztem ilyen felhőtlen, gondtalan boldogságot. Igen, ezért érdemes volt meghalni. Szellemként itt lebegek porhüvelyem felett, és gondoktól, nyomasztó kötelezettségektől mentesen végre megpihenhetek. Ekkor a varázstudó felemelte fejét, és szomorú szemeivel rám nézett. Nem az ágyban heverő testre, hanem rám, aki egykor Verna tudata voltam. Láttam, hogy mozognak ajkai, de hangot nem hallottam. Minden bizonnyal egy utolsó fohászt mond értem egykori tanítóm. Szüleim mozdulatlanok voltak. Éppen készültem figyelmemet másfelé fordítani, amikor nagyon halkan meghallottam valamit. –„...náld...ved...” Próbáltam koncentrálni a nagyon távolinak tűnő hangra. –„..náld...az..ved...” A hang picit tovább erősödött. –„Használd...”  Hirtelen minden szót tisztán ki tudtam venni: – „Használd az öved!” A hang váratlanul üvöltéssé erősödött. Betöltötte a teret és időt, és korbácsként hasított tudatomba:  -„HASZNÁLD AZ ÖVED!” –„Milyen övet...?” - próbáltam felfogni a szavak értelmét. A varázstudó azonban folytatta: –„FELADATOD VAN! TEDD A KÖTELESSÉGED! EGYSZER MÉG TALÁLKOZUNK... DE NEM MA… NEM MA! HASZNÁLD AZ ÖVED...”

... -„HASZNÁLD AZ ÖVED, VERNA!” – Alicia kiáltása utat tört magának a sűrű ködön át. Visszatérő eszméletem első szikrája elmémbe idézte a parancsszót. Hangom alig volt hallható, de a hatás nem maradt el. Éreztem, amint pozitív energia járja át testem, sebeim összezárulnak, erőm visszatér. –„Ez pedig a tiéd!” – hallottam Belfegor haragos ordítását. Lezúduló buzogánya centiméterekkel csapódott a fejem mellett a szörny testébe. Az állkapcsok szorítása elernyedt, a szemek lecsukódtak. A rém holtan zuhant a földre.

Hát túléltem! Ezek szerint mégis többre vagyok hivatott annál, minthogy egy nyáladzó aberráció alá temetve fejezzem be pályafutásomat. A varázstudó bízott bennem, hát itt az ideje, hogy elkezdjek komolyan rászolgálni erre a bizalomra!